FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Felszámolt temetők IV. / Prága, Žižkov

A kövek tetejéről a lomhán szivárgó nedvesség mossa lejjebb és lejjebb a jelentést. Találtam egy kvitlit is akkor – jut eszembe hirtelen. Összeragadt az esőtől, de az írás nem mosódott még el. A kvitli kívánság feliratát tartalmazó papírfecni, ima, amelyet a szent jórcájtjára, halálának évfordulójára a sírjához való zarándoklat után hagynak a jámbor hívők, haszid szokás – lábjegyzetelem Pének. Nem tudtam elolvasni a betűket, a kurzív végképp nem megy.

A žižkovi zsidótemetőben vagyunk, a tévétorony tövében, most nyár van, de ősziesen esik. Talán nem olyan öreg és nem olyan káprázatos, mint a régi zsidótemető, ahol a Maharal, azaz a prágai Löw rabbi, David Gans, a történetíró, avagy Avigdor Káró, a nagy pogromról szóló sirám költője nyugszik, akinek sírköve a legrégebbi a temetőben. A kövek faragványa itt talán nem olyan pitoreszk, de e puritán letisztultságnak is megvan a maga varázsa. A kohanita áldásosztó kezek intenek egy kő csúcsáról, máshol a leviták kancsója gyűjti magába a követ átnedvesítő esővizet. A kancsó és tál képe előtt állunk meg Pével, amelyet két oldalról két oroszlán őriz (nem kétfarkú, nem český kocour, hanem Júda jele). Ezechiel Landau, Prága egykori rabbija, a tudós talmudértelmezések szerzőjének sírja előtt állunk. Talán kevésbé legendás alak, mint a régi temető Löw rabbija, mégis sokkal elevenebb. Keletről, Podóliából jött, s a rabbiválasztást követő szokásos fordulatok után az amszterdami rabbival szemben ő került a David Oppenheim halálával (az ő sírja a régi temetőben van) megüresedett székbe. Viharos idők vártak rá, negyven évig harcolt az ortodoxia nevében Moses Mendelson Tóra-fordítása ellen csakúgy, mint Sabbatáj Cévi, az álmessiás követői ellen. Az égi és a földi Császár (Mária Terézia, majd II. József) törvényeinek összehangolásán ügyködött. Prága 1757-es nagy ostroma idején híveivel kitartott a városban, az éhínséget mondhatni humanitárius szervezkedéssel igyekezett enyhíteni.

Csak mikor továbbállunk, jut eszembe váratlanul Landau egyik művének címe: Ahavat Cion, azaz Sion szerelme/szeretete. Ahava, kóstolgatom a szót, míg a kövek között sétálunk Pével, jobbról-balról Prága főrabbijainak sírja, Salomon Juda Rapoporté például, orvosok, ügyvédek, kereskedők, ismeretlenek sírjai, akik már mind Ábrahám kebelében nyugosznak, de feltámadnak, a Messiás Cionban összegyűjti Izráel népét. Ahavat Cion, a megváltás földje utáni vágy.

Éppen Ezechiel Landau ideje alatt tiltotta be II. József dekrétumában higiéniai okokból a városfalakon belüli temetkezést, s a középkor óta használatos temetőket, amelyek általában templomok köré szerveződtek, bezáratta. Prága városvezetése ekkor a közeli Olšany község területén fekvő temetőket kibővíttette – az olšanyi nagy temető sarkában álló Szent Rókus-templom már ekkor is állt. Akár a keresztények, úgy a zsidók, ugyanis az 1690-es nagy pestisjárvány idején (szintén higiéniai megfontolásból), amikor a zsidó város lakosságának negyede elpusztult, kezdtek ide temetkezni, s szintén az 1713-as járvány idején, mely még több áldozatot követelt mint az előző. Ezt a temetőt és a hozzá tartozó ravatalozót bővítették ki, s ez vált később a régi helyett a prágai gettó temetőjévé. Egy 19. századi kép romantikus színekkel festi a kies dombon elterülő, békés temetőt.  

A žižkovi zsidó temetőt 1890-ig használták. Az utolsó temetés mégis 1848-ban volt itt, amikor 180 tóratekercset temettek el, amelyeket a náci megszállás alatt raboltak össze Amszterdamtól Prágáig. Az okkupáció alatt gyerekek bújócskáztak a sírkövek között, mivel a temető volt az egyetlen hely, ahol a nyilvános parkokból kitiltott zsidók tartózkodhattak. A temető pusztulását azonban mégsem a náci, hanem a következő rezsim okozta. Az ötvenes években lebontották a falát, ledöntötték köveit, s beszórták földdel a temetőt parkká alakítva (Mahenovy sady). Csak a temető északi része maradt meg a legrégibb sírokkal. A tévétornyot 1985-ben kezdték építeni a park területén, az alapok ásásakor újabb sírköveket találtak. Az ezredfordulón a temetőt rekonstruálták, a köveket restaurálták, s a megmaradt, félig felszámolt temető a nyilvánosság számára is látogatható. Egyszerre vált a kultúra és a barbárság mementójává.

Esik, nincs mese, elő kell húzni az esernyőt, a rozoga, törött, piros esernyőt, a nyele is kicsúszik belőle. Ennek története van, magyarázkodom Pének, kibírta a szarajevói nyári záporokat, a párizsi tavaszi esőket. Az esernyő nyele párhuzamos a tévétoronnyal. A parababák, mondja Pé. Újra másszák a tornyot David Černy babaszobrai, amelyek azon a prágai őszön tűntek el róla. Mintha a sírokból másztak volna elő a feltámadó arctalan babák, s meg sem akarnának állni az esőfelhőkig, melynek hasát a torony horzsolja. A toronyé, amelynek árnyéka körbejár a zsidó temető felett.

Mit somolyogsz? Kérdezi Pé, miközben kilépünk a kapun. Azon gondolkodtam, hogy mit írnék a kvitlimre. És? Nem tudom, nem is tudok héberül. De azt a szót ismerem, az biztosan benne lenne. Azt le is tudnám írni, igaz, csak nyomtatott betűkkel: אהבה