FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A velünk élő antik mítoszok

Tömegsírokban szegényes földjeink fölé nem telepszik oly fenyegetően a történelem és legenda örökségének fátuma. Bár a továbbiakban a történelmi traumáktól a történelmi mítoszok felé kanyarodnék, annyit azért kikötnék: a Balkánon ne vitatkozz a történelemről – soha. Különben jönnek az illírek, és lesz nemulass. 

A történelmi mitologikus gondolkodás Boszniában néha egészen elképesztő módon – akárcsak e hegyek folyói – évszázados, sőt, évezredes emlékanyagot görget tovább egészen korunk diskurzusainak tovarohanó idejéig. 

Szarajevó legrégibb templomának legendája az elnyomottak győzelmét hirdeti. Nem tudni, mikor építették a Mihály és Gábor arkangyal pravoszláv templomát, csak annyit, hogy 1539-ben említik először – bár feltételezhetően még a török uralom előtt kellett, hogy épüljön. A legenda szerint a pravoszláv közösség képviseletében a mitikus Marko Kraljević fivére, Andrija járult Gázi Huszrev bég elé, a város legnagyobb dzsámijának építtetője elé, hogy engedélyt kérjen a crkva építésére. A bég meg akarta alázni a gyaurokat, s így csak akkora építési területet engedélyezett, amelyet egy bivalybőr kitesz. Ám nem maradt ennyiben a dolog: Andrija, aki talán álmának, vagy magának a Szentléleknek köszönhette a zseniális ötletet, a bivalybőrt vékony szalagra vágta, s azt a területet, amelyet körbekerített vele, jelölte ki a crkva alapjának. A bég a furfangot díjazva csak a szakállát vakarta, s jóváhagyta a dolgot. Persze, egy másik modulációban úgy hangzik a történet, hogy Andrija eleve csak akkorka területet kért, mint a bivalybőr, hogy túljárhasson a bég eszén.

Arról ugyan nem szól a fáma, de bizonyára a bég nem ismerte a Rumelihisarı, a Boszporusz partján található Ruméliai erőd alapításának legendáját. Az oszmánok ugyanis eszerint éppilyen csellel szerezték meg a ruméliai part e területét a bizánciaktól, akik csak meregették a szemeik, amikor négy hónappal később II. Mehmed szultán felépítette ott az erődöt. Bizony, a városukba került ez. Az sem valószínű, hogy a bég alaposabban olvasta volna az Aeneist. A férje meggyilkolása után híveivel Türoszból menekülő Didó királyné ugyanis afrikai partot érését követően épp e furfanggal szerezte meg Karthágó város alapjait az ott lakóktól. Vergilius épp csak utal rá: „És ide értek, ahol most felmagasodni e várat, / Új Karthágó nagy falait szemlélheted immár / s földet vettek, amelynek e tettükről neve Byrsa, / Mert ennyit bírtak bekeríteni egy bika-bőrrel.” (ford. Lakatos István).

A minap kora este a Bijela tabija kiszögellésén üldögéltünk Jesenkóval. Innét nyílik a legjobb kilátás a városra, na meg kelet felé a Miljacka bércek közé vesző kanyonjára. A sziklákat átfúró tunelek világítása, a viaduktokon átgördülő autók fényfoltjain túl már csak sejteni lehetett a homályban a hegyek sziluettjét. A városról meg az országról beszélgettünk. „Tamni vilajet”, mondta Jesenko. Követelődzésemre a történetet is elmesélte. Volt valaha egy hatalmas cár vagy szultán, aki hadaival a világ végéig hatolt. Itt találta meg a Sötét Vilájetet, ahol fény híján teljes homály és sötétség volt. A határon hagyták a csikókat, hogy a lovaik majd kivezessék őket. Ahogy a sötét vilájetben bolyongtak valami kavicsos úton, hangot hallottak: aki e kövekből magával visz, sajnálkozni fog, aki pedig nem visz, az is sajnálkozni fog. Volt, aki csak vállat rándított s tovább ment, volt, aki magához vett belőlük. Mikor kiértek a fényre, látták csak, hogy azok biz, drágakövek voltak. Ki nem hozott magával, sajnálkozott, ki hozott, hát az azért, amiért ilyen keveset. 

A Boszniát jelölő szókapcsolat („tamni vilajet”) ugyan e csodás motívumot nem tartja számon, máig kimondottan negatív éle van a közbeszédben. A ’90-es évek nacionalista kurzusában Tuđmanék és Miloševićék is elő­szeretettel használták. Nem hagyott nyugodni a történet. Az hagyján, hogy Vuk Karadžić gyűjteményében bukkantam rá. De máshonnét volt ismerős. S meg is lett. A történet a késő antik csodákat csodákra és kalandokat kalandokra halmozó Nagy Sándor-regény egyik epizódjától vált külön, s már az első változatban megtaláljuk: Pszeudo-Kallisztenész 3. századi munkájában. A regény az egész középkorban népszerű volt, s e csodás Sándor-alak a Korán 18. szúrájába is bekerült. Boszniában szinte bizonyos, hogy már az iszlám előtt ismerték, hiszen a lovagregénynek több helyi és szerb változata is ismert. Valószínűleg a görög változat bizánci redakciójából, esetleg a mára elveszett magyar adaptációból készülhettek, ma már ezt aligha lehet megmondani.

Annyit azonban leszögezhetünk, hogy bár általában észrevétlen, mégis sokszor évezredes mítoszok alakítják a diskurzusainkat. Az ökörbőrre visszatérve, a motívumról szóló tanulmányában Jung Károly a Hortobágy földbirtoklásának cselére is hoz egy ilyen példát. A látszat csal: nem magyar ökör bőrét hasogatták fel, hanem az évezredes antik karthágóiét.

Száz Pál