Felejthetetlen élmények

A húsvét előtti időszakban, nevezetesen pedig a nagyhéten gyakran gondolok vissza egy régi-régi eseményre, amely még a második világháború után, a negyvenes évek végén történt. Az említett időben Szlovákiában magyar nyelvű iskolák nem léteztek, így hát gimnáziumi tanulmányaimat a magyarországi Nyíregyházán végeztem. Tekintettel arra, hogy szüleim a Bodrogközben éltek, csak nagy nehézségek árán, többnyire illegálisan, az éj leple alatt tudtam hozzájuk eljutni. Még idejében elhatároztam, hogy szokásomhoz híven, s a már említett nehézségek ellenére a húsvéti ünnepeket szeretteim körében töltöm el. Szerény kis batyuval a hátamon már a nagyhét első napján – ekkor kezdődött ugyanis iskolánkban a húsvéti szünet – a vasútállomásra siettem, hogy menetjegyet vásároljak a záhonyi állomásra, ahonnan aztán tervem szerint az éjszaka folyamán folytathattam gyalogszerrel a mintegy harminc kilométernyi utat. Mivel azonban a menetjegy megvásárlásához nem volt elég pénzem, a pénztárosnő azt ajánlotta, adhat jegyet Kisvárdáig, ahonnan aztán, ha szerencsém lesz, tovább utazhatok potyautasként.

Az elhangzott javaslat esetleges kellemetlen következményeiről tárgyaltam vele, amikor mögöttem a jegyre váró utasok hangos szóval türelmetlenkedni kezdtek. Ekkor azonban egy váratlan fordulat következett be. A mögöttem várakozó Ferenc-rendi atya, akit egyébként csak a rendi templomban végzett szertartásokból ismertem, reverendájának zsebéből előkotorászta, majd pedig kezembe számolta az egész menetjegy megvásárlásához szükséges összeget, ami bizony eléggé meglepett. Zavaromban azt hebegtem, hogy ezt talán el sem fogadhatom, mire azt a megnyugtató választ kaptam, hogy szerzetesi küldetése végeztével, ami lelkigyakorlatok vezetésében nyilvánult meg az egyik plébánián, majd csak összegyűlik annyi pénze, hogy idejében visszatérhet a kolostorba. Mint mondta, jelenleg az a fontos, hogy a húsvéti ünnepeket szüleim körében tölthessem el, majd arra kért, imádkozzam, hogy előrehaladott kora ellenére továbbra is teljesíthesse szerzetesi kötelességeit. Boldog húsvéti ünnepeket kívánva még arra kért, hogy miután visszatérek Nyíregyházára, keressem fel a kolostorban, s számoljak be húsvéti élményeimről. Természetes, hogy megígértem, s elbúcsúztunk, nem sejtve, hogy soha többé nem találkozunk.

Amikor aztán a húsvéti ünnepek eltelte után visszatértem Nyíregyházára, az első napokban nem volt alkalmam ellátogatni a kolostorba. Néhány nap múlva, miután teljesítettem tanulmányi kötelességeimet, erre is sor került. Sajnos, a kolostorban egy nem várt hír fogadott. Az egyik szerzetes testvértől megtudtam, hogy az atyát időközben felettesei az ország egy távolabbi kolostorába helyezték át. További kérdésemre azt a választ kaptam, hogy a rendi szabályok értelmében ebben az ügyben részletekkel nem szolgálhat, s így szomorúan tértem viszsza szálláshelyemre. Szinte biztos vagyok benne, hogy az atya korára való tekintettel már régen nem él, s az e világi életben már soha többé nem látjuk egymást. Most már csak abban reménykedem, hogy halálom után, a soha el nem múló életben ismét találkozunk. Remélem, alkalmam adódik majd megköszönni egykori atyai segítségét, és kérésének megfelelően részletesen beszámolni régmúlt, ám feledésbe nem merült húsvéti élményeimről.

Allah oltalmában

Miután jeruzsálemi látogatásom során megtekintettem azokat a szent helyeket, ahol Jézus Krisztus ténykedett, szenvedett, meghalt és föltámadott, nevezetesen az Olajfák hegyének templomait és kápolnáit, az utolsó vacsora termét a Via dolorosát és a Szentsír-bazilikát, a szerzett élmények és benyomások testileg is, érzelmileg is megfárasztottak kissé. Megpihentem hát a Szentsír-bazilika közelében egy téren, egy fa árnyékában meghúzódó kis padon. Kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy a tér túlsó oldalán egy idős arab férfi kínálgatja hangos szóval az előtte leterített gyékényről rendkívül szerény, talán saját készítményű portékáját. Ottlétem alatt egyetlen vevője sem akadt.

További elmélkedésemet egy hirtelen elém toppant fiúcska hangja zavarta meg, aki szentföldi képeslapokat és apró emléktárgyakat kínált, miközben arról igyekezett meggyőzni, hogy rendkívül előnyös áron értékesíti őket. Mikor tudattam vele, hogy mindezeket már korábban beszereztem, a nem éppen kedvező hír hallatán kissé bizony elszomorodott. Vigasztalásul megkínáltam cukorkával, mire sűrű hajlandozások közepette a már említett idős arab árus felé sietett. Ekkor aztán egy olyan esemény történt, amire mind ez ideig sem hazai, sem pedig külföldi utazásaim során nem volt példa, s amire a mai napig csak meghatódva tudok visszaemlékezni. A fiúcska ugyanis a tőlem kapott egyetlen szem cukorkát az arab árus kezébe nyomta, miközben valamit a fülébe súgott, majd pedig képeslapjaival és emléktárgyaival együtt távozni készült. Meghatódottságomat leplezve utána siettem, majd pedig tovább kísértem, miközben kérdésemre elmagyarázta megható tettének indítékát, valamint néhány további ismertetéssel szolgált.

Elbeszéléséből megtudtam, hogy igazhitű muzulmán, egy sokgyermekes család tagja, apja alkalmi munkásként biztosítja a szerény megélhetést, míg édesanyja a gyermekeket neveli. Mivel rendkívül nehéz körülmények között élnek, igyekszik maga is hozzájárulni a családi költségvetéshez. A cukorról pedig az iszlám vallás előírásainak megfelelően mondott le, a még nálánál is szegényebbnek adta, hogy örömet szerezzen neki. Utána elmondta, hogy a muzulmán vallás öt parancsot, illetve kötelességet ír elő híveinek, nevezetesen: Allahnak (az egy igaz Istennek) és prófétájának, Mohamednek elismerését, a napi ötszöri imát; a szegények részére közadó megfizetését; a ramadán havi böjtöt; és a mekkai zarándoklatot (aki megteheti). Bár ő még közadó fizetésére nem kötelezhető, legalább jelképesen igyekezett a szegényeken segíteni. A továbbiakban elmondta, hogy bár a muzulmán vallás ősi arab elképzelésekre épül, elismer két zsidó, valamint egy keresztény szent könyvet, míg Mohamedet, a vallásalapítót a negyedik prófétának tekinti Ábrahám, Mózes és Jézus Krisztus után. Szent könyvük a Korán, amely főként vallási előírásokat és tételeket tartalmaz, valamint a Szunna, amely a Mohamednek tulajdonított mondásokat és cselekedeteket foglalja magában. Ezek után ismételten megköszönve szívességemet elbúcsúzott, s Allah oltalmába ajánlott. Bár az elmondottakról volt némi tudomásom, úgy éreztem, kissé közelebbről is megismerhettem a muzulmán vallás lényegét, amelyről hazai körülményeink között bizony eléggé egyoldalú képet kapunk.