Fekete foltok, ezüst bogarak, piros vödrök

Nézem a dobozt. Nyáron gyakran volt alkalmam megfigyelni a legcsendesebb, legmegnyugtatóbb „műsorszámot”, amely egy nagy feketeségből állt, közepén a fehér szöveg valahogy így kezdődött: „Az Országos Rádió és Televízió Testület (továbbiakban: ORTT) határozata értelmében...” Szóval a régi, 2003-as balázsos, mónikás, fókuszos bűnök törlesztése volt, amelyek megsértették a rádiózásról és televíziózásról szóló, kiskorúak személyiségfejlődésének védelmét célzó törvényt. Ezek a 10, vagy akár 120 perces elsötétítések sokak szerint inkább a nézőket büntették, mint a kereskedelmi csatornát. Kérdés az is, változik-e valami ezután? Mindez azért jutott eszembe, mert ugyancsak hamar véget ért bizonyos népszerű műsorok „nyári szünete”, s a fekália megint fröcsög rendesen. Mi több, egyes sztárok elbújtathatatlanságát szemlélve a költő is imígyen sóhajtana fel: „Itt van a Győz, itt van újra...”

Nézem a dobozt, hétfő van, kora délután, s éppen azon merengek, hogy nem is olyan rossz ez az Egy nehéz nap éjszakája. Még mai szemmel sem. Még úgy is, hogy nem szeretem a Beatlest. Hát igen, a gombafejűeknek minden sikerült, amibe vetélytársaik belebuktak. A popzenészek általában gyatra színészek, viszont a Bogarak első két filmje, az 1964-es Egy nehéz nap éjszakája és az 1965-ös Segítség! (mindkettőt Richard Lester rendezte) kritikai és üzleti szempontból is bombasikernek bizonyult. A vígjáték – amelyben a rajongók elől menekülő négy zenész önmagát alakítja – máig őrzi a hatvanas évek lendületét, tömérdek friss ötlettel szolgál. A filmklasszikust két Oscar-díjra is jelölték, Alun Owen forgatókönyvéért és a zenei rendező, Sir George Martin munkájáért. A négy fiatal liverpooli srác éppen a világot készül megváltani. Mint tudjuk, egy időre majdnem népszerűbbek lettek annál, mint akinek ez sikerült is. A filmben a fiúk felváltva pengetnek és szaladgálnak, míg a rajongók úgy sikítanak, hogy nem is hallják közben a zenét. A valóság ezzel szemben az, hogy bár a Beatles mindig is telt házak előtt játszott, a rajongók többsége sohasem látta őket élőben. Világhírüket jórészt lemezeiknek és tévéfellépéseiknek köszönhették.

Nézem a dobozt. Este van, a maradék kultúrszomj eloltásának ideje. „Varró Dániel két dolgot vesz roppant komolyan, a költészetet és a gyerekeket – minden további, a mese is, a regény is ebből következik. Varázslatos könyv, akár ha Petőfit, Weörest és Kormost gyúrta volna össze egy tündéri kéz. Ezt persze a szülőknek mondom, hogy olvassák, gyönyörködve, ízlelgetve és hangosan minden körülöttük és bennük élő gyereknek (3-tól 99 évesig)” – ajánlja Parti Nagy Lajos a Túl a Maszat-hegyen című könyvet az olvasók figyelmébe. Azért az idézet a könyv fülszövegéből, mert időközben Varró Dániel neve öszszeforrott azzal, hogy őt 3-tól 99 éves korig érdemes olvasni. Még az ezredforduló előtt dörrent rám valaki méltatlankodva: „Micsoda? Te nem tudod, ki az a Varró Dániel, miközben a Magvető már ikszedik kiadásban adta ki az első verseskötetét?” Első ijedségemben azonnal megvásároltam a Bögre azúr című könyvet, s ezzel valóban érdekes szellemi kalandokat és lírai huncutságokat szabadítottam magamra. Azóta már a Muhi Andris és a pacák birodalma alcímet viselő második kötet is a kedvencek polcán lakik, s Pali kalóz, Szösz néne, Makula bácsi, a Valóságos Izé, a Kis Prünty és a többiek jó ismerőseim közé tartoznak, hogy a Bús, Piros Vödörről már ne is beszéljünk. Mindezek után örömmel láttam viszont Varró Dánielt a Kultúrház vendégeként, s örömmel hallottam, hogy a 3 és 99 éves közötti korosztály igencsak aktivizálta magát, ugyanis a kiskereskedők 47 ezer (!) példányban hordták el a Maszat-hegyet a kiadó raktárából. Mi több: bábszínházi musical készül a pacák birodalmából, s a zenét nem más, mint Presser Gábor komponálja hozzá. Hajrá, Dani!