Fájó, de igaz történetek

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Cikizték. Ha finoman is, de nevetség tárgyává tették. Ha képletesen is: jó páran fejbe kólintották, szemébe röhögtek, kicsúfolták, fenéken billentették, elgáncsolták. Hallom az ellentábort, azokat, akik végig jól szórakoztak. „Itt kérem, minden szabad!” Előhúzni régi lapokat, feltépni sebeket, kimondani évekig elhallgatott, sommás ítéleteket, maró gúnnyal megfogalmazott véleményeket.

Ez egy ilyen játék. Leleplező, sőt mindent kipakoló, vérre menő, álmatlan éjszakákat okozó, szentségtörő játék. Élve boncoló játék. Vérre menő játék. Gyilkos játék.

Persze ők találták ki. Maguknak és nekünk, a közönségnek. Kritika-önkritika. Nyilvános szembenézés. Szabad froclizás. Pajkos kifigurázás. Görbe tükör elé állítás. Egy osztály, amely vállalja a teljes önfeltárulkozást.

Ritka osztály az ilyen. Annyira ritka, hogy ez az első. Máté Gábor és Horvai István voltak a vezető tanáraik. Miután végeztek, együtt akartak maradni. De hány osztálynak sikerült ez? Egynek sem. Maradt a vágy, hogy legalább nyaranta találkozzanak – egy-egy produkció kedvéért. Az viszont tényleg olyan legyen, amilyen még nem volt, találták ki a kitalálósak. Tehát minden egyes (alkal)ommal – innen az AlkalMáté – másvalakiről szóljon egy-egy előadás. Az ő életéről, az ő kínjairól, az ő örömeiről, az ő egyéniségéről. Tizennégyen végeztek az osztályban (Czukor Balázs, Dömötör András, Fenyő Iván, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, eászáros Máté, Péter Kata, Szandtner Anna, Száraz Dénes, Vajda Milán), így tizennégy évre szólt a fogadalom, a szóbeli ígéret, hogy mindenki hagyja, engedi, sőt segíti is a róla szóló darab megszületését. Hogy kiről szól a soron következő előadás, azt mindig sorsolással döntik el, ebben is megegyeztek. A nevet kalapból húzzák ki.

Elképesztő jó csapat ez. Színpadon, filmben nagy tehetségű színészek. Gál Kristóf mégis hátat fordított a pályának, és beállt vidéki rendőrnek. Alkalmanként mégis elcsábul. Szerencsére most is itt volt, és megmutatta oroszlánkörmeit. Sejtésem sincs, mennyit nyert vele a közbiztonság, de hogy távozásával a szakma sokat veszített, az biztos.

Ilyen osztályban, ilyen társakkal indulni a pályán komoly hajtóerő lehet bárkinek. Vagy éppen nem. Mint Száraz Dénesnek. Saját bevallása szerint ő ugyanis nem igazán érzete jól magát ebben a csapatban. Feszengett. A szárnyait kereste. Szeretett volna felszabadultabb lenni, de nem tudott. Segítség híján? Megértésre várva? Lélekben magára maradva? Most már nem érdekes. Oldódni akart, közben még görcsösebbé vált. Kapaszkodókat keresett, de nem talált. Reményt veszve várt a kispadon ülve. Kitaszított nem volt, legfeljebb kívülálló. Játszott ő, csak nem úgy, nem azzal a könnyedséggel, bátorsággal, mint a többiek. Szeretett ő, csak a maga módján. Szerették őt is, csak nem tudtak vele mit kezdeni. Nem engedte. Ha sértve érezte magát, elrohant. Vagy vonatra szállt, és irány Érsekújvár. Visszarángatni senki sem tudta, még azok sem, akikhez érzelmileg talán a leginkább kötődött. Az atyai szigor aztán visszaterelte Budapestre, a főiskolára. „Amit elkezdtél, fejezd is be!” Befejezte, de nem sírja vissza a színművészetin eltöltött éveket.

Hat évig minden AlkalMáté produkcióban ott volt. Sok minden történt vele az alatt a hat év alatt. Játszott társulati tagként és szabadúszóként. Dolgozott Alföldivel (Shopping and fucking), forgatott sört - és Magyarországot egyszerre népszerűsítő reklámot, megkapta Assisi Szent Ferenc szerepét, Coelho 11 percét, A revizor Hlesztakovját, és ő lett egy kereskedelmi csatorna végeláthatatlan sorozatának elvesztett majd újraélesztett Tamás atyája, s mindeközben ájronmenné edzette magát. Ismert lett, népszerűbb, mint az osztályból sokan. Pénze is lett, megnősült, fia született, látszólag minden megvan, sínen az élete. „A felvidéki fiú” célba ért Budapesten.

Hat év után azonban megelégelte a nyári osztálytalálkozókat. Udvarias, illemtudó férfiemberként be is jelentette: tovább ne számoljanak vele. Nem kíván részt venni az előadásokban. (Mellesleg Fenyő Iván sem!) Pechére épp az ő nevét húzták ki a kalapból, s mivel az egykori egyezség úgy szólt, ha meg is hal netán az illető, a róla szóló előadás akkor is elkészül, Száraz Dénes nem tudta megúszni az idei élveboncolást. Fizikailag igazoltan volt távol, bár döntésével sokan nem értettek egyet, régi játszótársai révén most újra megelevenedik Budán, a Jurányi Inkubátorház színpadán. Az, amit Czukor Balázs, Dömötör András, Gál Kristóf és Máthé Zsolt vagy Mészáros Máté mutat belőle, néha dermesztő, néha kedves, néha fájó, néha mulatságos, ám a legtöbbször zavarba ejtő. A néző sokszor nem is tudja, sírjon vagy nevessen, sajnálja, vagy könnyezve kacagjon rajta.

Száraz Dénes így sem hagyta cserben a csapatát. Megtalálta az arany középutat. Történetei felelevenítésével nagyban segítette a többiek játékát. Le a kalappal előtte! Múltjából s jelenéből mindent felvállalt. Én mégis örülök, hogy nem láttam kérdő tekintetét.