Évzáró Kalligram

Bő egy héttel azután, hogy kézbe vettem, s azóta is forgatom-olvasom, még mindig akad benne tartalék olvasmány kora reggeli meddő időkre vagy lámpaoltás előtti órákra.

Az is mily régen volt, hogy Grendel Lajossal kezdődött a Kalligram: most ismét – Négy hét az élet címmel az ő regényrészletével nyit a lap, s igen sajnáljuk, hogy nem rögtön két fejezetet kaptunk; hiába, válság van, be kell osztani a jót. Amint a cím is sejteti, zárt időben játszódik a történet, mert hogy történetmondó szövegről van szó, azt tán mondanom se kell. Grendelre vall, hogy a főszereplő (Sanyi) ismét olyan helyszínre kerül, ahol az események jórészt már megtörténtek, s mintegy a hely szelleme hívja őket életre. Ebben a megelevenedő múltban megint úgy jönnek-mennek az emberek (a kommunisták jönnek, a polgári származásúak mennek, természetesen), mintha csak ez volna a világ legtermészetesebb dolga – s megint megcsodálhatjuk azt a nem egykönnyen megfogható technikai (nyelvi) bravúrt, amelynek láttán úgy tetszhet, nincs is a világon természetesebb és egyszerűbb dolog a regényírásnál. Nemcsak a szövegnek van hangulata, hanem a mondatoknak is, külön-külön a szavaknak; a deszkabudik árnyékától Bundzsák közlekedési rendőrig akkora kíváncsisággal olvassuk bele magunkat Sanyi családtörténetébe, mintha a miénk volna. Külön élvezet, hogy az egyébként kényelmes medrű mesélés az elhallgatásoknak és sejtetéseknek köszönhetően csupa feszültség, valamint hogy humorának táptalaja legtöbbször maga a szöveg, élét pedig gyakran az irónia adja: „A köztiszteletben állásba az ember belenő, mint az ápolatlan köröm a húsba.”

A lap három Barak László-verset hoz, ebből kettőben az 1992-es Inzultusok kora című kötet Barak-lírájának legfőbb ismérveit nyugtázhatjuk; ez tematikailag valahol az elvágyódás („Nem esteledhet ránk egy nagy folyó partján”) és az otthon (egy családra nyíló ajtó / mint jóvátehetetlen örömforrás”) közti identitáskeresésben ragadható meg, rezignáltan sztoikus, ugyanakkor dalszerűen könnyű narratívával („Olyan régen meghaltam, / hogy jó is lehetek már.”) Na most e két utóbbihoz képest, melyek a vers és a költő közti kapcsolat közvetlenségét azzal az apró poétikai rafinériával igyekeznek kijátszani, hogy az egyes személyű megszólaló fölé harmadik személyű címet helyeznek (a …láthatott egyet s mást s a …nincs kinek üzennie című versekről van szó), a …bosszú helyett című fenekestül átrendezi az „én” szerepét és jellegét. Itt a második személyű megszólított szakaszát egy olyan első személyű kétsoros előzi meg („Árnyékom elfoglalja nem létező szobámat – betolakodó. / De hát semmi értelme fölhánytorgatnom árulását.”), mely referenciafosztó szimulákrummá teszi a verset, s így lesz az énsokszorozó nyelvi konstrukcióból annak látszata. A vers végső soron a csalimesék klasszikus mintájára nemcsak a megszólalás misztériumát iktatja ki, hanem a világét is, melynek költői megragadhatóságát úgy tagadja, hogy épp ezáltal viszi sikerre.

A szépirodalmi traktusból föltétlen szólni kell még arról a próza-összeállításról, melynek címe a folyóirat borítójára is fölkerült (Fehér cseresznye) – kitűnő összeállítás kínai elbeszélőktől.

A tanulmányok, recenziók, ismertetők közt ezúttal színikritikát is találunk: a Metanoia Artopédia nevű formáció Kispendrjav, avagy a szegedi panyiga című előadását Kérchy Vera, Lanczkor Gábor és Orcsik Roland elemzi.