Évtizedek visszanézve Duba Gyulával

Júniusban leszel 88 éves. Fáradt vagy, netán letört?

Letört vagy megkeseredett semmiképpen. Inkább a fáradtság gyötör reggelente, amíg lassan fölépítem magam.

Ha bárki összefoglalja életműved eddigi állomásait, biztosan megemlíti a Vajúdó parasztvilág című prózádat. Napjainkban is szerepel még az önmeghatározásodban az a szó, hogy paraszt?

Szerepel. Különösen az utóbbi években olyan értelemben keresem magamat, ahogyan az író a témáját vizsgálja. Tehát téma vagyok a magam számára, a felidézendő emlékek sokaságával. Az íróasztalomon van egy fényképem: a 18 éves parasztlegény áll egy nagy hómező közepén, és úgy tűnik, mintha valóban a semmiben állna. Mert nemcsak az ő mentalitása, az ő egyénisége tűnt el már régen, hanem a valósága is elillant. Bár annak a paraszti létnek maradandók a vonásai.

Tudsz még „maradandó” szívvel érezni, parasztészjárással gondolkodni?

Hát semmiképpen. Közben nemcsak értelmiségi, hanem író is lettem. Mássá vált a létszemléletem, az érzékelésem. Rengeteg dolog megváltozott körülöttem. De nyilván azokból a régi paraszti sejtelmekből valami megmaradt bennem. Különösen azért, mert elég sokat írtam arról a tovatűnt paraszti környezetemről.

Említs meg három dolgot, amire még a gyerekkorodból emlékszel.

Az egyik a mély víz. Volt nálunk a faluban egy betongátrendszer, annak „csurgójában” pedig az ötven méter átmérőjű tó, amelyről a helyiek úgy tartották, hogy nincs alja... A második a hajlok, amely érett kamaszként természet-központúságom egyik építménye lett. Még ma is megvan, épen és erősen. Végül a temetődomb, ami gyerekkorom óta jelen van bennem, és ahol ott vannak a Dubák. Ezek azóta is alapfogalmak számomra.

Idén százéves a politikai értelemben értendő szlovákiai magyarság, s ebből te nyolcvannyolcat szerencsésen megéltél. Voltak közben olyan fordulópontok, amelyek különösen megérintettek?

Többször is. Említhetném például, hogy a falusi fiataloknak 1948-49-ben már szűk volt a falu, és a gyár lett az eszmény. Kissé kalandos életem első komoly lépéseként elmentem Dubnica nad Váhomba, azaz Máriatölgyesre, és a Škoda-üzemben fél év alatt kitanultam a gépészkovács mesterséget. Ugyanilyen fordulat volt számomra a kassai Ipari, ahová 1950-ben kerültem. Ott egy egészen más szellemiség érintett meg, és írni is akkor kezdtem, illetve 24 évesen leérettségiztem. De talán a legkeményebb pofon az volt, amikor 1957-ben berukkoltattak, és 27 évesen közlegény voltam, „vojín Duba” a csehszlovák néphadseregben!

Fiatalságod legszebb korszaka az ötvenes évekre esett. Hittél, úgymond, az igazság győzelmében, a szocialista embereszmény kialakításában?

Nem abban hittem. Hanem a többi fiatallal együtt valami olyasmiben, hogy ami itt alakul, az a történelemből eredően törvényszerű. És ha nem is igazságos, hogy apámból, aki gazda volt a szövetkezetben, csak takarmányozó lett, mégis azt reméltem, hogy a dolgok jobbra fordulnak, s bizonyos ideig úgy gondoltam, minden a legjobb úton halad. Ösztönösen elfogadtam, ami volt, élni akartam, és becsülettel tenni a dolgomat.

„S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?” – írja Nagy László egy helyütt. Te elszámoltál vagy leszámoltál magadban a kommunizmus évtizedeivel?

Nem így mondanám, hogy el- vagy leszámoltam. Az életem egy szakaszának tartom, és úgy érzem, hogy amit tettem, mindig jóhiszeműen tettem. Azt igyekeztem megvalósítani, amit igaznak éreztem. Főszerkesztőként sem voltam a nagy szervező, munkám lényegének azt tartottam, hogy amit az irodalom megtermel, annak helyet kell adni. És vállalni érte a felelősséget.

A kommunista pártba beléptél vagy beléptettek?

Erőszakkal nem léptettek be senkit. Bár közvetve tulajdonképpen mégiscsak beléptettek.

Az Irodalmi Szemle főszerkesztője, 1968 szeptemberében, pártonkívüliként lettem, de amikor az emlékezetes husáki konszolidáció 1972–1973-ban elérte a csúcspontját, közölték velem: ha továbbra is szerkeszteni akarom a Szemlét, lépjek be a pártba. És én szerkeszteni akartam, így hát beléptem.

Irodalmár társaid közt sok volt a meggyőződéses kommunista?

Voltak néhányan. Neveket nem akarok említeni, mert nem érzem magam jogosultnak semmi olyanra, ami ítélet lehetne. De ők is inkább a sorsuk révén sodródtak bele abba, hogy hithű párttagok legyenek.

Egy hosszú élet tanulságaival hogyan látod: a hatalom szinte mindenki gerincét megtöri?

Ez nem könnyű kérdés, filozófiákat lehetne róla alkotni. Mert mikor törik meg az ember gerince? És miért? Mi az egyáltalában, hogy megtört gerinc? Az ember egyrészt feladatokat kap, másrészt a környezete bizonyos igényeket támaszt vele szemben. Mert az életben nincs olyan igazság, hogy valaki elképzel magának valamit, és azt tűzön-vízen át megvalósítja. Élni annyit tesz, mint tudomásul venni a tennivalókat, eközben elkerülni, ami ellen tiltakozik az ember lelkiismerete, morális érzékelése. Ami viszont úgy látszik, hogy része a fejlődésnek, ahogyan az élet természetesen halad, azt meg kell tenni. Persze, aki vezető pozícióban van, annak egyéni felelőssége, hogy az történjen körülötte, amire valóban szükség van és helyes.

Visszanézve: szlovákiai magyarként mit akart elérni és megteremteni a nemzedéked? Tehát elsősorban a harmincasok, részben a negyvenesek generációja?

Az a nemzedék Szlovákia magyarlakta falvaiból, esetleg vidéki kisvárosaiból került föl Pozsonyba. Ott úgy kezdett írni és alkotni, ahogyan ösztönösen tudott. Egyben hozzálátott, hogy irodalmi szervezettséget, anyanyelvi-társadalmi közeget, illetve a jövőt alapozva kulturális értékeket teremtsen. Tulajdonképpen mindazt, ami ma már megvan. Hiszen a negyvennyolc utáni időkben ezt ha darabosan is, de el kellett kezdeni. Írókként, újságírókként egyaránt. A szilárd alap és az egyetlen kapaszkodó maga a nyelv volt, mert beszélték. Meg hát a néptánc, mert táncolták.

Ebben az útkeresésben mennyire lehetett a két világháború között kialakult csehszlovákiai magyar hagyományokra építeni?

Kezdetben alig. Aki azt tovább éltette, Fábry Zoltán volt. Időről időre megszólalt, és amit mondott, az bölcs jóslatként, szinte orákulumként hangzott. Ő tudta, mi az irodalom, hogy mi az európai. Ezen a vidéken ő mondta – már 1930 táján –, hogy „hazánk Európa”; noha nyilván nem arra az Európára gondolt, amelyben ma élünk. Fábry Zoltán az európai humánumot és kultúrát hangsúlyozta, az európai szellemiséget. Borzong a hátam, ha belegondolok, hogy ő még 1939 előtt megírta: neki Hitler személyes ellensége. És amikor aztán a Szlovák Állam idején körülötte fasiszta hatalmi szervek működnek, és ő kétszer börtönben ül Illaván, neki Hitler akkor is vállaltan ellensége!

Olvasóként mikor került kezedbe Fábry-mű?

Huszonévesen Kassán, az Ipari diákjaként. Megvettem a Korparancs című könyvét.

Szerepkereső generáció maradt a tiéd?

Nézd, annyit azért tudtunk, hogy 1918 után itt volt már csehszlovákiai magyar irodalom meg sajtó, de a maga teljességében nem voltak kötődési lehetőségeink. Mégis azt hiszem, hogy ez a nemzedék egyszerűen a saját létével nemcsak megtalálta, hanem meg is teremtette a helyét, amiben azután otthon érezte magát.

Ha a pluszokat és a mínuszokat nézed, van röstellnivalója a nemzedékednek?

Nehéz rá válaszolni. Különösen, ha az ember úgy érzi, hogy igaz módon él és eredményesen. Persze, biztosan voltak/vannak olyan dolgok, amelyeket jobban is, másképpen is lehetett volna tenni. De hát az élet természetes velejárója, hogy az nem nyílegyenes vonalú, hanem olykor kanyargós, sőt összegabalyodott. A dolgok teljességét nézve azonban a nemzedékemnek nincs miért röstellkednie.

Az ötvenes vagy a hetvenes éveket sem kellene kevésbé „szégyenlősen”, már-már emlékezetkihagyással kezelnünk?

Szégyellni azt kell, amit az ember szándékosan, akár mások kárára tett, noha jól tudta, hogy hitványságot művel. Amúgy általánosságban ezért óvakodom hozzászólni ehhez a dilemmához. Egyrészt nem rólam szól a dolog, másrészt ki-ki döntse el önmagában, melyek életének röstellendő ügyei. Ugyanakkor nyilván abban is van igazság, amit mondasz. Mert biztosan helyénvaló lenne a szembenézés, és talán segítene is, hiszen a dolgok értéke pont azzal tisztázódik, amikor igeneljük vagy megtagadjuk őket. Ez kétségtelen. A kérdést akár magamra vonatkoztatva – bár nem önvédelemből mondom –, amit a parasztvilágról írtam, az valójában a kritikus szembenézés megfogalmazása. És mindazt akkor írtam, amikor az az éra még ereje teljében volt. Ami a döntő kérdés, hogy mennyire őszinte a szembenézés gesztusa. Másfelől viszont az ember esendő, és a természete mégiscsak olyan, hogy a tükörbe nézve nem köpi magát szembe.

Ezért a szocializmus kegyetlenkedéseit és egyéb vonásait meg hibáit mindenképpen el kell(ene) ítélni, ugyanakkor vajon nem önmagát ítélte-e el azzal, hogy egyszerűen megszűnt és széthullott? Alapjában még csak megdönteni sem kellett, mert széjjelesett, felbomlott. De mi történik, mi következett utána? És ez az új kezdi-e magát önreflexióval elítélni?...

Terveid vannak még?

Nekiláttam regényesen megírni az önéletírásomat. Megírtam Erni gyerekkorát, utána a gimnazista éveit a lévai királyi magyar gimnáziumban, és elkezdtem írni Erni legénykorát is. Már két-háromszor belekezdtem, most megálltam vele. De nem adtam föl, hogy megírom annak a hómezőn álló 18 éves fiatalembernek a történetét. Ennyi. Mintegy befejezéseként az életnek.

Miklósi Péter