„Eseménygyöngyöket rakok hát füzérbe”

Haraszti Mária szépprózával jelentkezett az ünnepi könyvhétre. Ez ünnepnek számít a maga nemében, mivel könyvkiadóink nem igazán bővelkednek hazai szerzőink írta prózakötetekkel. Csínján kell bánnunk a műfaji meghatározásokkal, mit tartunk regénynek, s mit nem – főleg az irodalomkritikusok érzékenységére való tekintettel –, annyi bizonyos, hogy Haraszti Mária Pimpimpáré című kötete történetek, emlékképek, „eseménygyöngyök”, helyenként társadalmi-politikai eszmefuttatások lírai színezetű láncolata. Az idő- és térbeliség szakítja meg a gondolatfolyamot, aztán egy-két kitérő után visszahelyeződnek ugyanabba a síkba a történetek, önvallomásszerű párhuzamok. ĺgy köszön vissza többször a múlt gyermekkora, a mátyusföldi falu barátságos közege, az öregek élettapasztalata; itt jegyzem meg: a falusi életteret jól példázza és mintázza a szerző választotta nyelvjárásiasság átirata. A múltat aztán felváltja a jelen: a nyári szabadságát a spanyol tengerparton töltő narrátor nyugtalanságának, elégedetlenségének ad hangot többek között a kibírhatatlan hőség, a hotelszoba levegőtlensége miatt. Nincs központi alakja, hagyományos értelemben vett főhőse a regénynek. A narrátor hol az unokaöccsével kommunikál, hol gyermekkorát éli meg a falusi környezetben.

A kötet az értékvesztésről szól: az anyanyelvi kultúra, a kisebbségi lét kulturális hagyományainak értékvesztéséről. Az idősek kihalásával, a kor atomizálásával, modernizálásával megszűnnek az alapvető értékek, a kultúrkincs, az ősi forrás. Megszűnnek a falusi színjátszó csoportok, kivesznek a népdalok, a fiatalok gyökértelenné, talajvesztetté válnak.

Sajátosan realisztikus elemek is helyet kapnak a kötetben az újságíró szülőkről szóló környezetrajzban.

A narrátor az e-mailek olvasásával és megírásával tud kizökkenni mindennapjaink idegroncsoló jelenéből.

Az eseménysorokban a falu a nyugalmat, a múltat, a város a kiábrándító jelent sugalmazza. Mindezt a szenzibilitás líraisága és a nyugtalanság drámai hangja szövi át. E két pólus közt latolgatja a narrátor esélyeit a megmaradásra, a túlélésre: „Menni, maradni. Jövőt akarni, lehetőséget keresni, múltat őrizni, emlékezni.”

A gyermekláncfű különösen szép lírai hasonlatával végződik az „eseménygyöngyök” kötetnyi füzére: „Ha nem lesznek emlékeid tárgyakról, nyelvről, emberekről, elvisz a szél. Könnyű leszel, mint a pimpimpáré bóbitája. Elrepülsz. Tehetetlenül nézek utánad.”

(AB ART, 2002)