Emília Vášáryová ceglédi családja

„Megyek már, megyek!” – kiáltozta magyarul, egymondatos statisztaként az 1958-ban magyar– csehszlovák koprodukcióban forgatott Mikszáth-regény filmváltozatában. 1962-ben másodéves színművészeti főiskolásként már komoly szerepet kapott Jiří Krejčíktől. Kórházi nővér volt az Éjféli misében. A cannes-i mustrára egy évvel később Vojtěch Jasný Amikor a macska jön című szatirikus vígjátékával jutott ki. Friss filmjével, az Eva Novával nemrég egy törökországi fesztiválon vendégeskedett Emília Vášáryová.

Milyen emlékek kötik élete első három filmjéhez, amelyek azóta sem veszítettek értékükből, a közönség újabb és újabb rétegét hódítják meg ma is?

A Szent Péter esernyőjébe tizenhat évesen kerültem be, ugyanis a külső jeleneteket ott forgatták a közelünkben, Selmecbánya környékén. Fiatal lányként engem is beválogattak a statiszták közé, és még kaptam is egy mondatot, amire nagyon büszke voltam. Minden magyar színészre emlékszem a filmből. Pécsi Sándorra, Fónay Mártára, Psota Irénre, de a legfőképpen a fiatal Törőcsik Marira. Nagyon szépnek láttam őt. Én csak a falubeli jelenetben szerepeltem, ezért rövid időt töltöttem a forgatáson, de amikor a színészek Karol Machatával az élen a közeli Klingel tóhoz mentek fürödni, távolról figyeltem őket. Később, amikor az Éjféli misében játszottam, még mindig szégyellős voltam. Anyai ágról egy nagy rést örököltem a metszőfogaim között. Rettenetesen zavart. Elmentem a fogászhoz, de nem mertem bevallani neki, hogy színinövendék vagyok. Varrónőnek adtam ki magam. Akkor már túl voltam egy szocialista vígjátékon, a Menetelés közben nem kell mindig énekelni forgatásán is, amiért annyi pénzt kaptam, hogy épp egy fogszabályzóra futotta. Azt hordtam sokáig, de amikor az orvos levette, azt kérdezte tőlem: „Még mindig azt állítja, hogy varrónő?” A lánya ugyanis felismert, mert látott egy kis szerepben a Nemzetiben. Az Éjféli misében a rendező és Bara Margit volt a nagy élményem. Krejčík imádta a színészeit. Kivétel nélkül mindenkit. De a legesleginkább Margitot. Több szlovák színésznő pártvonalon próbálta megszerezni Angéla szerepét, de Krejčík kiharcolta Margitot, akit a Bakaruhában című filmben látott, és valósággal beleszeretett. Margit gyönyörű nő volt, egy egészen különös típus, tele energiával. Megjelent a kolibai filmgyár műtermében, és tudtuk, hogy egy igazi díva jött közénk. Akkoriban még Magyarországon is sokat forgatott, állandóan hozták-vitték őt. A kezére is emlékszem. Olyan szép volt, hogy állandóan az járt a fejemben, hogy vajon van-e gyereke, vezet-e háztartást, hogyan tud ilyen jól kinézni. Finoman, visszafogottan játszik a filmben, minden jelenetében hiteles. Peter Karvaš úgy írta meg a történetet, hogy a nőnek, akit Margit játszik, ketyeg a biológiai órája, elmúlt a fiatalsága, és még mindig nincs párja, a német tisztet pedig, aki rajongással közeledik felé, nem engedi közel magához. Ott áll boldogtalanul, kétségbeesve, és egy kiélezett drámai helyzetben sincs kiben megkapaszkodnia. Később Cannes-ban is találkoztunk, amikor én a Macskával voltam kint, a fesztiválon.

Vojtěch Jasný, a hatvanas évek legendás új hullámának egyik jeles egyénisége hogyan talált önre?

Krejčík ajánlott be neki. Akkor forgattam életemben először a Barrandovon. Nem is gondoltam arra, hogy ezzel a filmmel huszonegy évesen kijutok majd Cannes-ba. A Martinezben laktam, ahová a legnagyobb sztárokat szállásolták el. Grace Kelly, a monacói hercegnő szervezett fogadást, de kimondottan csak a nők számára. Rózsákkal feldíszített hajó vitt bennünket Monte Carlóba, ahol a hercegnő egy pompás kertben fogadta a társaságot. Emmanuelle Rivára emlékszem és Claudia Cardinaléra. Akkor még elég jól beszéltem franciául. A fő sztár, a legmagasabb kategória természetesen Claudia Cardinale volt, aki élő párduccal sétált a Cote d’Azuron, utalva a Luchino Viscontival forgatott filmjére. De Viscontiról, a Cinecitta „főhercegéről” is van egy emlékem. Vacsora a Martinezben, egyszer csak nyílik a különterem ajtaja, ahol egy elegáns úri társaság gyűlt össze. A hosszú asztal közepénél Visconti ült, jobbján és balján hat-hat sármos fiatal férfi. Mintha Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája elevenedett volna meg előttem egy pillanatra.

Van viszont egy kellemetlen emléke is Cannes-ból.

Két nappal a Macska bemutatója előtt a kikötőbeli elegáns étteremben vacsoráztunk. Ott ettem először tenger gyümölcseit. Nem sejtettem, hogy én erre allergiás vagyok. Na, ez meg apai örökség! Az allergia. Hajnali három felé arra ébredtem a szállodában, hogy nagyon rosszul vagyok, szinte biztos, hogy meg fogok halni. Nem láttam, nem hallottam, pokoli fájdalmaim voltak. Minden erőmet összeszedve letelefonáltam a recepcióra, hogy azonnal hívjanak orvost, mert nagy baj van. Először azt hitték, hogy részeg vagyok, mert alig forgott a nyelvem, nem is nagyon siettek mentőt hívni, csak már azután, hogy a küldöttségünk valamelyik tagját felvertem. Kórház, gyomormosás, morfium, és két napig nyomtam az ágyat. Gyomorrontás, mondta az orvos, de abból is a legveszélyesebb. Mivel egész este csak gyümölcslevet ittam, attól nem lehetett. A tenger gyümölcseire viszont ránézni sem tudok azóta. A bemutatóra gyönyörűen kistafírungoltak, frizurám is volt, estélyi ruhám, de sokra nem emlékszem, mert tele voltam gyógyszerrel.

Ruttkai Évát személyesen ismerte?

Egyetlenegyszer találkoztam vele, ám akkor sem volt alkalmam beszélni vele. Messziről csodáltam őt. Az Egy pikoló világos című filmben láttam, még a magyar filmgyártás aranykorában. Nagyon tetszett benne. Csehszlovák filmnapokat rendeztek Budapesten, és a Szent Erzsébet terét is vetítették, amelyben zsidó lányt játszottam. Nagy szeretettel fogadtak bennünket, s mivel mindenki azt hitte, hogy zsidó vagyok, bár ki tudja, lehet, hogy zsidó vér is folyik az ereimben, családról családra vittek, és minden pillanatban gesztenyepürét ettem. Na, attól még nem voltam rosszul soha! Ma is imádom. Egy este aztán elvittek a Fészek klubba, amely a művészek legendás éjszakai találkozóhelye volt akkoriban. Rengeteg ember volt ott, ez nagyon megmaradt bennem, de az is, hogy hirtelen mindenki felállt, én azt hittem, valami baj történt, valaki talán összeesett, de nem! Megjelent Ruttkai Éva, és amíg nem foglalt helyet, nem ült le senki. Igen, az Egy pikoló világost az egész családunk szerette. Ráadásul értettük is. Apám folyékonyan beszélt magyarul, lánykorunkban mi is tudtunk Magdával, a húgommal. A nagyapámmal például mindig magyarul társalogtam. Én voltam az ő Mókuskája. Imádta a vastag copfjaimat. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt. Három hentesboltja volt, tizenkét embert foglalkoztatott. Cseh sonkát gyártott és magyar szalámit. Megvolt a receptje mindkettőhöz. Nagyvállalkozóként aztán a nép ellensége lett. Negyvennyolc után vagyunk, jött a pénzbeváltás, elveszítette a vagyonát. Összeesett a bankban, és két nappal később meghalt.

Selmecbánya a történelmi feljegyzések szerint a második leghíresebb és leggazdagabb magyar város volt. Él még ott valaki a családjukból?

Már senki. Nagyapám, a család fekete báránya, akivel a szülők nem tudtak mit kezdeni, 1914-ben költözött Selmecbányára, a legidősebb nővéréhez, aki ide jött férjhez, egy muzsikhoz. Kocsmájuk volt az Ezüst utcában. Nagyanyám, Emília Filipová szlovák asszony volt, de egy picit török is. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, amikor apám született. Ő volt tizennyolc, az öccse tizenegy, amikor a szüleik hatalmas botrány közepette 1933-ban elváltak. Sok minden történt a családunkban. A nagyanyám később újra férjhez ment, és harminc évvel fiatalabb párja lett, a nagyapámnak pedig negyven évvel fiatalabb felesége. Apám részéről Szlovákiában nem volt rokonunk, csak az öccse, aki joghallgató lett a Sorbonne-on, és már nem is jött haza. Spanyol és francia irodalom szakos professzorként halt meg Los Angelesben 2006-ban. Ő megmaradt Vasarynak. Ez volt ugyanis az eredeti családnevünk. Az őseink az olasz határról jöttek. Selmecbánya főterén ma is áll az a reneszánsz ház, ahol laktunk. Ott, abban született apánk. Budapesten él még rokonunk, Vásáry Tamás, a híres karmester. Magdával már találkozott. Örülnék, ha egyszer mind a hárman együtt lehetnénk. Nálunk a családban egyébként mindenki zongorázott. Apám is, Magda is, én is. Amikor Magda született, Anka nénivel bővült a család, aki addig Budapesten szolgált. Vihnyéről származott, aztán mint házasságon kívül született gyerek, tizenkét évesen Pestre került egy grófnőhöz. Hozzánk azután került, hogy meghalt a grófnő. Anka néni nagy szeretettel nevelt bennünket. Ő volt a mi nagyanyánk. Magyarul tanultunk tőle. Nagyon finomakat főzött nekünk. 1965-ben, amikor a szüleim Selmecbányáról Pozsonyba költöztek, apám, hálája jeléül, egy kis házat vett Anka néninek.

Legutóbbi filmjét, az Eva Novát a torontói fesztiválon is nagy sikerrel vetítették nemrég. Egy kisiklott életű, egykor jeles színésznőt játszik benne, aki napi gondjai, de főleg önmaga elől a könnyen elérhető alkoholmámorba menekül. Két magyar színésznő is szerepel a filmben. Varga Anikó és Gubík Ági. Utóbbi a növendéke volt.

Csodás érzés volt velük játszani. Mindketten remek színésznők. Ági most nagyon vékony. Én is vékony voltam az ő korában, de nem annyira, mint ő. Sokan állítják, hogy hasonlít rám. A szája, a szeme… nem tudom. Szerettem őt a főiskolán, mert mint minden magyar növendék, ő is nagyon szorgalmasan tanulta a szlovák nyelvet. Szigorú voltam hozzá, ami sokszor fájhatott neki, de ma már hálás érte. Ha a szlovák gyerekeknek valami bajuk van a magyar hallgatókkal, mindig közéjük állok. Nem engedem, hogy feszültség legyen köztük. Most is végzett egy magyar növendékem. Uzsák Dávid. Ájultan hallgattam, hogyan adta elő Hamlet híres monológját, a Lenni vagy nem lennit angolul. A Fanny és Alexander című előadásban a Nemzetiben zsidó dalokat énekel. Nagyon jó megjelenésű, nagyon tehetséges fiú. Egy évig Londonban tanult. Féltem, hogy nem fog visszajönni, de visszajött. Remélem, sikerül megkapaszkodnia a pályán. A magyar növendékek egyébként nagyon életrevalók. Kivétel nélkül mind energiabomba. Ezért is örülök, ha minden osztályba jut belőlük legalább egy.

Színpadi balesetéből felépülve, a combcsonttörést elfelejtve, tervez valamit a hátralevő hetekre?

Egyáltalán semmit. Amíg élt a férjem, minden nyáron elutaztunk valahova. Három évvel ezelőtt, amikor elment, nemcsak az életem, az örömeim egy részét is magával vitte. Nehéz lett az életem nélküle. Az elmúlt másfél évben pedig utaztam eleget. Hol Pozsonyban játszottam, hol Berlinben. Nem is szívesen ülök repülőre a mai világban. Elegem lett a sok reptéri ellenőrzésből. Állandóan vetkőztetik az embert, mindig sípol valami a kapuban, jelez a berendezésük, a terroristák meg közben minden nehézség nélkül feljutnak a gépre. Nincs biztonságérzetem. Gyógykezelésre megyek majd, ott fogok pihenni pár napot. Augusztusra pedig van egy filmszerepem.