Eltűnt az iskolám

Hú, de irigyeltem annak idején azokat a kortársaimat, akik neves szellemi elődeinkről elnevezett valamelyik patinás budapesti gimnázium padjait koptatták. Azok az alma materek már önmagában azért is vonzottak, mert nevük volt, például Madách vagy Kölcsey Gimnázium, nem puritán egyszerűséggel csupán a településnévvel megjelölve, hogy gyallai gimnázium. Mennyire jobb lehetett azt mondani, hogy a Madáchba vagy a Kölcseybe járok, mint hogy a gyallai gimibe. Aztán azért is vonzottak a magyar szellemiség történetének nagyjairól elkeresztelt budapesti iskolák, mert az odajárónak – a névadó révén – tiszteletbeli köze lehetett valakihez és valamihez a magyar szellemi múltból. Ám mindenekelőtt azért vágytam jobban valamely budapesti iskola padjai közé, mert azok – igaz, csak a tévé képernyőjéről ismertem belső terüket – számomra olyan igazi alma maternek tűntek, olyan igazi szellemi műhelynek, amelyre mindkét fél, pedagógus és diák is méltán lehet büszke, mert hadd mondjam úgy, ahogy távolról is éreztem, azok közt a művelődéshagyományokat őrző súlyos falak közt még a lépcsőkorlátnak is szellemisége van. Ehelyett kaptam egy szocialista építkezéskultúra szerint emelt tetőtlenített panelépületet. (Már csak képzelgek, amikor arra a feltételezésre jutok, hogy talán a kötelezően követendő ateizmus szellemében metszették le az épületek tetejét azért, nehogy a csúcsosra húzott cseréptető az égbetörő templomtornyokat juttassa valakinek is az eszébe.) A belül pévécés egyenaszagot árasztó rücskösre vakolt iskolaépületet körbefuttatták egyharminc széles betonjárdával, kimérve az utat (a fizikait és a szellemit is), hogy ettől-eddig. S ezt a kimért pályát járatták velem négy éven keresztül. Volt, amilyen volt, de ha az életemhez ezek a gimis évek hozzátettek négy esztendőt, most valahogy mégis ragaszkodnék hozzájuk. Azért a feltételes mód használata, mert elvették tőlem. Elloptak a múltamból négy évet. Vagy hogyan nevezzem annak a ténynek a hátterét, hogy négy évtizedes múltam négy évébe nem tudok visszamenni. Mivelhogy egykori iskolám, a gyallai gimnázium ma már nem létezik. Pedig így utólag, ahogy az idő emlékké szépítette éretté válásom négy évének sokszor borzalomként megélt dolgait, ragaszkodnék hozzá, hiszen valahol ott kellene, hogy lógjon a falán fájón búcsúzó osztályunk érettségi tablója. Igaz, áll még az épület, amelyben többször, több irányba szakosították az oktatást: volt benne óvónőképző, otthont adott vegyészeti szaknak, most éppen építőipari szakközépiskola működik benne. Szerkesztőségi asztalomon őrzöm is, és gyakran lapozgatom az Ógyallai Építőipari Szakközépiskola 1998/99-es évkönyvét, keresgélem egykori tanáraim nevét, csak nem tudom, hogy ez az iskola az enyém-e még, vagy ennek az iskolának volt diákja vagyok-e? Nem igazán hiszem! Az egykori gimnázium épületében otthont kapott új iskolának ugyanis más a szellemisége. Ezért hiába is járnám végig az épületet, nem találnék vissza múltam négy évébe. Azt annak idején, amikor megszüntették a gimnáziumot, végérvényesen elvették tőlem. Fájó, hogy talán nem csak az én négy évem tűnt el!