Elnyugszunk egyszer, végleg el...

Az évek súlyától görnyedt, reszketeg Ilon néninek nem élt már senkije. Amikor eltemették, mégis ott állt sírja mellett az egész falu. „Meglásd – szorította meg kezem a nagyanyám – mindenszentekkor felette ég majd a legtöbb gyertya!” Az ezernyi apró lángocskától szinte nappali fényben úszó temetőben valóban számolatlan gyújtották az emberek a gyertyákat. Nem akadt olyan rég elfelejtett, besüppedt sírhalom, amelyikre legalább egy kis mécsest ne rakott volna valaki. Bennünket, gyerekeket arra is megkértek, hogy a temető oldalsó végében elhantolt, korán elhunyt kisdedek fejfáinak tövébe vigyünk egy-egy szál gyertyát. A pisla lángnyelvek sejtelmes árnyékokat rajzoltak az arcunkra, s közben az apró fénykévék úgy nyújtóztak az ég felé, mint egy közös fohász.

A gyermekeimnek rendszerint ilyenkor, mindenszentek közeledtével szoktam felidézni ezeket az emlékképeket. Hogy bármennyire hihetetlen is, de az én gyermekkorom idejében mindenszentekkor mintha még a szél is másképpen fújt volna: csöndesebben és megértőbben. Már csak ezért sem kellett gyertyák helyett agyondizájnozott, szél- és esőálló mécseskölteményeket beszerezni a kegyelet és emlékezés napjára. És persze faluhelyen a betonlapokkal borított sírhely is – amelyen az egyszerű gyertya meg sem áll – ritkaságszámba ment. A sírokat virággal ültették tele a hozzátartozók, gyomlálgatták, kapálgatták, és mindenszentek napján előkerültek a saját nevelésű krizantémok. Nem kellett lelakatolni a kővázákat és a koszorúkat, hisz’ még a legelvetemültebb tolvajnak sem jutott eszébe, hogy meglopja az élőket és meggyalázza a halottakat.

Ebben a felgyorsult világban – ahol nemhogy több, de általában még két generáció sem él együtt – már nincs, aki a sírokkal törődjön. Egyszerűbb a kőlap és az emlékezés olcsó művirágai... Hiába, sorsunkban törékenyek, emberségünkben esendőek vagyunk. Drága, atyai nagymamámat két éve veszítettük el. Az égbolt már hónyelven szólt a földdel, amikor elhantolták. Nehéz nélküle. És nehéz volt elfogadni, hogy az idő természetes folyamán túl ő már végérvényesen az öröklété: Isten meghívottja. „Mindannyian elnyugszunk egyszer, halandó és veszendő a világ” – mondta már nagybetegen. De isteni meghívatottságunk reménysége épp abban fészkel, hogy érzékeljük a múlandóságunkat. Ha máskor nem is, hát legalább mindenszentek idején. Mert a veszteségek előbb-utóbb megjelennek az életünkben. Van, akinek alig pár hónap vagy év jutott a földi esztendők körforgásából, és akad, aki egy teljes emberöltő súlyával távozik. A megrendülésről nehéz vallani: ahány hit, annyiféle a természete. Akaratlanul is a mélyen hívő költő, Pilinszky János egyik verssora jár a fejemben: „Ha öröklétre születtünk, mért halunk meg hiába?!” Utóbb magyarázatként azt írta, hogy „van, amikor az őszinteség a kétségbeesett lélek maradék ereje”. Hiszen ő is pontosan tudta, hogy az Isten teremtette világban semmi sincs „hiába”, legfeljebb olykor minden másnál erősebb a fájdalom... Mindenszentek krizantémos, gyertyafényes napja a lélek hitet erősítő napja is. Emlékszem, mennyire elkerekedett a gyerekeim szeme, amikor először látták, hogy odahajolok nagyszüleim fejfájához és megcsókolom. Köszöntem – feleltem ki sem mondott kérdésükre. És azóta ők is ugyanúgy tesznek. Ezt a „köszönést” még nagyanyámtól tanultam, s nem valamiféle katartikus szertartás – egyszerűen jólesik. Mint a teljesség egy lélegzetvétele, amelyben élők és holtak összetartoznak. Mert egyszer, bizony elnyugszunk végleg. És senki sem tudhatja a napot és az órát... Az ítélet egyedül Istené. A mi egyetlen lehetőségünk a közös bánatban s az ingyenes kegyelemben való osztozás.