Élményeit, érzelmeit adják vissza a képei

Jelenleg nemcsak a járvány miatt tölt egyre kevesebb időt passaui kis galériájában, amelyben annak idején magam is felkerestem. A művészek utcájában, a Höllgasséban, ahol egymás mellett sorakoztak a hasonló kis műhelyek, már akkor is erre panaszkodott. Pedig akkor, legalábbis én úgy éltem meg, zajlott az élet az Óváros műemlékvédelem alatt álló, 300 méteres, csodás, szűk kis utcájában, amelynek különös hangulata minden látogatót magával ragadott. A világ minden tájáról odasereglett emberek ácsorogtak a képzőművészek nyitott műhelyei előtt, egyeseket a kíváncsiság és a látottak be is csalogattak, akár kikapcsolódásra, akár vásárlásra.

A német–osztrák határon, Alsó-Bajorországban fekvő Passau, amelyben idestova fél évszázada él Schmidt Gyurák Éva, csodás, hangulatos város három folyó, a Duna, az Inn és az Ilz torkolatánál. Innen ered egyik elnevezése, a Dreiflüssestadt. A három folyó városa. Bebolyongva az akkor ötvenezres Passaut, teljesen egy véleményen voltam azokkal, akik szerint legszebb része az Óváros, bár sok-sok nevezetessége ugyancsak csodálatos. Hozzánk, magyarokhoz, közel áll a Niederburg kolostor, amelyben Szent István király felesége, Gizella nyugszik.

Elcsöndesedett az utca

„Egyre kevesebbet vagyok a Höllgasséban. Sokat vagyok el, hol a barátomnál, hol a gyerekeimnél Budapesten vagy Berlinben – magyarázza. – Senki nem lett beteg a kollégák közül, talán ezért fel sem hozzuk a járvány témát. A műterem megvan, de nem sok minden történik, nem sokan járunk mostanában arrafelé, tavasszal teljesen elnéptelenedett az utca. Talán ősszel újrakezdődik az élet. Az elmúlt években nem volt ugyan koronavírus-járvány, s nyaranta akkor is csöndesebb volt az utca, a sok kis műhely. Az emberek kirándulni mentek, elutaztak. Ősszel mindig kevesebb lett az egyéb program, így jobban benépesedett az utca, remélem, most megint így lesz.”

Ottjártam óta más tekintetben nem sok minden változott. Éva szerint semmi, legföljebb az, hogy „a közösség a régi, de már nem olyan nagy a barátság. Egyetlen új hölgy jött pár éve, egy német-spanyol, egyébként mindenki a régi, akik ott voltak, maradtak, de mindenki járja a saját útját. Rendezünk ugyan együttesen kiállításokat, találkozgatunk, de semmi különleges nem történik. Ha az emberek unatkoznak, sétálgatnak arrafelé, olyankor be-benéznek egyikhez vagy a másikhoz, de hogy különlegesen érdeklődnének, nem mondanám. Valamikor, ha betértek, el is beszélgettek velünk...”

Annak idején végigjártam a művészek utcáját, és nagyon sok érdekes látnivalót fedeztem fel. Rábukkantam például egy erdélyi származású képzőművészre, Pavluk Gáborra, akinek Évától pár lépéssel arrébb volt a műterme. A Nagybányán született, 68 éves Gábor, aki Kolozsváron végezte a Képzőművészeti Egyetemet, majd 16 éven át tanított Nagybányán és később formatervezőként dolgozott, ma is ott van, tudom meg Évától. 1990 júniusától él Passauban, ahol előkelő helyet vívott ki magának, az ottani képzőművészeti élet vezéregyénisége lett.

Szemeim előtt megjelennek Gábor szobrai, a kis utca, az egymás mellett sorakozó műtermek, de az egész egybeolvad. Mintha Éva kiérezné azt, ami bennem lejátszódik, mert minden előzmény nélkül bedobja a kérdést: „Mikor jössz?” Nem tudok válaszolni, a dolog nem ilyen egyszerű: Elmagyarázom neki, hogy miért.

A Höllgasséban „repked” a múzsa

A járvány miatti elszigeteltség nem zavarta, jegyzi meg Éva. „Csak épp kevesebb időt töltöttem az »ateliérben« – így mondja, a beszélgetés során többször megesik, hogy a magyarba német szavakat kever. – Én tudok itthon is dolgozni.”

Amint visszakérdezek, hogy hol megy jobban az alkotás, azt mondja: a műteremben. „Ha ott vagyok, automatikusan elkezdek dolgozni, itthon nem, teszek-veszek. A Höllgasséban egészen másképp érzem magam, ott mintha az egész utcát belengné a művészet szelleme, valahogy sokkal több az inspiráció. Nemcsak az alkotókat szállja meg a múzsa, a véletlenül betévedőket is megcsapja a művészet szele, itt egy ajtó, ott egy ajtó, s belépve mindenünnen visszaköszönnek a festmények, grafikák, szobrok.”

Schmidt Gyurák Évának Franciaországban, New Yorkban is volt tárlata, de főleg Németországban, Passau környékén ismerik. Önálló tárlata általában kétesztendőnként van, most lenne aktuális, de nem tudni, mi lesz. Éva is várja, hogyan alakul a helyzet. Három csoportnak is tagja, s velük évente négy-öt kiállításon vett részt, ma már ezeknek a száma is megcsappant, pedig a másokkal közös akciókat jobban kedveli. „Kevesebb vele a probléma. Viszik a képeimet, hozzák a képeimet, és kész.”

Nyugtalan természet

Soha nem unatkozik. Nem is tudna. Inkább a párja látogatja őt Passauban, ő ritkábban megy, arra hivatkozva, hogy nincs autója, nem vezet, vonattal meg bonyolultnak tartja az utazást. Nem tiltakozik a megjegyzésemre, hogy ebben van némi lustaság is. Két fiát viszont látogatja, a fiatalabb, Robi, Berlinben menedzser, az idősebb, Zoli médiaszakember. Passauból néhány évre Prágába helyezték a Vltava–Labe Press igazgatótanácsának elnökeként, majd Budapesten a Blikk lapigazgatója volt, míg nyolc év után távozott a Ringiertől. A család három gyerekkel – két fiú és egy lány, a legidősebb16, a legkisebb 11 éves – most is Budapesten él. És bár Robi és Zoli is Németországban nőtt fel, Pozsonypüspökiben kezdték az iskolát, s az anyanyelvüket később is mindketten megőrizték. Anyjuk szerint ez teljesen természetes, vele otthon mindig magyarul beszéltek. Zoli felesége is magyar, így az unokák magyar környezetben nőttek föl.

Éva, aki 1973 óta tagja volt a Szlovák Képzőművészek Szövetségének, azután költözött Pozsonyból Passauba, hogy férjhez ment egy Schmidt nevű német férfihoz. Zoli 14, Robi 9 éves volt akkor. Pozsonyban főleg grafikáival volt sikere, a Dosztojevszkij utcai galériában kétszer is volt kiállítása – nagy nevekkel együtt. Díjat is kapott. Az új hazában, akkor még a nagy Nyugaton, nem várta luxus, nyugdíjas férje mellett nem játszhatta a művésznőt, meg kellett élni valamiből. A grafikákból nem tudta eltartani a családot, ezért portrékat festett, ez többet hozott a konyhára. Ennek ellenére konokul kitart amellett, hogy nem festő.

„E téren is vannak ugyan némi sikereim, de nem tartom magam festőnek. Igyekszem a festészetet összekapcsolni a grafikával, s az az érzésem, hogy az utóbbi időben ez egy kicsit sikerült. Belerajzolok a festménybe, ettől el vannak az emberek ragadtatva.”

Épp ez adja képeinek sajátos stílusát, bár pillanatnyi gondolkozás után rögtön helyreteszi a dolgokat: „Nyugtalan természetemmel nem hiszem, hogy megmaradok egy stílusnál. Állandóan keresek valamit, ami nem rossz, inkább amolyan kíváncsiság. Ha megfestek három képet egy stílusban, a negyediknél már mással próbálkozom. Irigylem a festőket, akik kitartanak egy témánál, egy stílusnál.”

Vizuális típus, elragadtatja minden, amit lát. Az élményeit dolgozza föl a képeiben, a saját érzelmeivel keverve. Az újságok azt írták róla: külön világa van. Önmagát jellemezve egy mesevilágban él. Húsz százalékban mozog a realitás talaján, a többi absztrakció. Ezt viszi a képeibe, a mesevilágon átszűri a tárgyak, emberek valós képét. De ez nemcsak a művészetére jellemző. Bár a Passauba érkezés utáni időkben nagyon is racionálisan gondolkodó nővel szöges ellentétben áll az, amit mond, hogy a hétköznapjaiban is egy ilyen világban él, ez csak látszólagos ellentmondás. Csak akkor él ebben a világban, ha egyedül van, amikor emberek között, társaságban mozog, nagyon is reális, társasági ember, aki mindenkivel könnyen kommunikál.

„Egyszerű nő vagyok”

Mostanában kevesebbet fest, inkább rajzol. „Már nem vagyok annyira aktív, mint voltam. Egyszerű nő vagyok. A kollégáim közül sokan eltűntek, kevés maradt belőlük. Sokukról azt sem tudom, hol vannak. Ez a legnagyobb bánatom. Rengeteg volt a barát, szerte a világban, most már alig van belőlük. Akik a Höllgassében alkottak, azok is valahogyan elmaradoznak, nem olyan a szituáció, mint amilyen volt. A művészcsere keretében nagyon jó kapcsolatunk volt Málagával, együtt voltunk a művésztelepen, s az ott készült alkotásokat kiállítottuk a Villa Morénóban és Passauban is. Sokukkal igen jó barátság alakult ki, de lassan-lassan ez is a múlté. Most egy szobrász barátnőm van még közöttük, de ő jóval fiatalabb.”

Pozsonyban jó néhány éve járt.

A szülei meghaltak, a püspöki családi házat eladta, azok az ismerősök, akikhez el-ellátogatott, már nincsenek. „Gondolatban mindennap arra járok, de már nem nagyon van kihez mennem.”

Annak idején írogatott is, elbeszéléseket. De az is a múlté. „Már nem írok. Gondolkozok rajta, hogy talán újra nekilátok. De túlságosan kritikus vagyok magammal szemben. Látva, hogyan írnak mások, leteszek róla, ez nekem nem megy.”

Elismerem, hogy Éva inkább képekben, grafikákban mondja el a történeteit, amelyeket senki más nem tudna helyette elmondani, erre megint csak meglepetéssel áll elő: „Lehet, hogy mégiscsak meg kellene írnom, bár az én életem semmivel sem érdekesebb, mint másoké. Nekem az a legnagyobb ajándék az élettől, hogy hála Istennek mindkét fiam sikeres. Az, hogy nekem sikerem van, vagy nincs, egyáltalán nem érdekes.”