Elment a képírás utolsó nagymestere

Budapest/San Francisco. Életé-nek 86. évében, január 1-jén kaliforniai otthonában elhunyt Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr, a kortárs filmművé-szet egyik legismertebb, egye-di látásmódú alkotója. 1978-ban kapott Oscar-díjat Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjének operatőreként, mert „sajátos technikájával a digitális effektusok korát megelőzve volt képes meghökkentő látványt nyújtani”.

Zsigmond Vilmos haláláról több amerikai lap is megemlékezik. A Hollywood Reporter mesternek nevezi az elhunyt művészt, és Hollywood egyik legbefolyásosabb, legnagyobb hatású operatőrjeként méltatja. A lap idézi Steve Postert, az Operatőrök Nemzetközi Szervezetének elnökét, aki megjegyzi, hogy Zsigmondot 2003-ban a céh tagjai minden idők tíz legnagyobb hatású operatőrjének választották. „Az egyik legnagyobb tiszteletben álló tagunk volt, inspirált és támogatott sokunkat. Mindannyian tudtuk, milyen óriás volt” – fogalmazott Poster.

Végigfilmezte '56-ot

„A világítás mestere”, „a fény művésze” Szegeden született, az ottani piarista gimnáziumban érettségizett. A legendás Illés György tanítványaként 1955-ben végzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán. Több főiskolai társával végigfilmezte az 1956-os forradalom eseményeit, az országot novemberben hagyta el Kovács Lászlóval, táskájukban csaknem tízezer méternyi filmfelvétellel. A képek bejárták a világsajtót, a két fiatalnak nagy szerepe volt abban, hogy a Nyugat tudomást szerzett a budapesti történésekről. (A filmeket a rendszerváltás után visszajuttatták Magyarországra.)

Kitűnni Amerikában...

Zsigmond Vilmos az USA-ban telepedett le, 1962-ben kapott amerikai állampolgárságot. Évekbe telt a beilleszkedés, de képes volt kitűnni, hasznosítani tudta azt a tudást, amely megkülönböztette az amerikai kollégák többségétől: ismerte az európai filmszemléletet, a szovjet mozgóképművészettől a francia és az olasz új hullámon át a magyar alkotókig, és ezek összessége határozta meg a vizuális látásmódját. Amikor az amerikai film új rendezőgenerációja megjelent, hirtelen fontos lett Zsigmond Vilmos „másféle” műveltsége. Operatőri látásmódja – a hangulati világítás, az emberi arc középpontba állítása, az emberi történetek bemutatása és a realista ábrázolás – az 1960-as években kibontakozó amerikai független filmes mozgalom, az Új Hollywood felé vitte.

Zsigmond Vilmos több műfajban kipróbálta magát: fényképezett zenés filmet (a The Band búcsúkoncertjét megörökítő Az utolsó valcert), vígjátékot (Az eastwicki boszorkányok, Maverick), az HBO számára egy Sztálinról szóló életrajzi filmet, erotikus thrillert (Sliver, Vágyak vonzásában), többször dolgozott Woody Allennel (Melinda és Melinda, Kasszandra álma). 1985-ben A folyó című drámáért, 2007-ben a Brian De Palma rendezte Fekete Dália fényképezéséért jelölték Oscar-díjra. De Palma később úgy nyilatkozott róla, hogy az egyik utolsó képíró nagymester, akivel számos szakmai vitája volt, ám különleges értékei megkérdőjelezhetetlenek.

Szebb, mint a valóság

A szülőhazájával mindvégig kapcsolatot tartó operatőr 2002-ben fényképezett először magyar filmet: a Bánk bán című Erkel-opera filmváltozatáért Káel Csaba rendezővel megosztva megkapta a legjobb operaadaptációért járó díjat a világ egyetlen filmoperatőr fesztiválján, a Cameraimage-n. 2006-ban egyik közreműködője volt A lyukas zászló című 1956-os dokumentumfilmnek, s ő volt az operatőre A halálba táncoltatott lány című, Hules Endre által rendezett filmnek (2011).

A kritikusok által a fények és árnyékok festőjének nevezett Zsigmond Vilmos 1999-ben megkapta az Amerikai Filmoperatőrök Társasága életmű-kitüntetését, a 2014-es cannes-i filmfesztiválon átvehette az operatőri életműdíjat, Magyarországon is számos kitüntetéssel jutalmazták. Tudását többször is mesterkurzuson adta tovább Magyarországon és az Egyesült Államokban. Úgy vélte, a digitális technika még nem éri el a hagyományos film szintjét, és felületességre késztet. Számára mindig az volt a cél, hogy a filmjei szebbek legyenek, mint a valóság.

„Végtelenül kedves és barátságos ember volt, ami természetesen hozzátartozik az operatőri munkához. Az operatőrök azok, akikre először ránéznek a színészek, hogy jó volt-e, amit csináltak. A rendezőt is kérdezik, de azért az operatőr szemét is keresik. És az ő barátságossága, nyugalma biztosan nagyon sokat számított mindenkinek, aki ránézett” – emlékezett az elhunytra Szabó István filmrendező. (MTI, ú)