Éljenek a bolgárok és a magyarok!

Szép estém volt az Átiratok és novellák címre keresztelt esten, amelyet február utolsó péntekjén rendeztek meg a budapesti Várnegyed Galériában. Nem csak én voltam az egyetlen, aki hasonló érzésekkel lépett ki a teremből: a romantikus környezetben tartott bolgár–magyar produkció különleges élménnyel lepte meg a hálás közönséget. A főszereplő, Doncsev Toso író és szociológus szépirodalmi könyvei mellé felzárkóztak a társművészek: Eötvös József Liszt Ferenc-díjas gitárművész, egyetemi tanár, Johann Sebastian Bach eredetileg lantcsembalóra írt, 1735-ben keltezett művének (Prelude BWV 998) átiratos változatát úgy szólaltatta meg, hogy elvarázsolt bennünket, Fillár István Jászai Mari-díjas színművész pedig két Doncsev-novellát olvasott fel. A beszélgetést, amelyben különleges módon mind a három alkotónak szinte azonos szerep jutott, Navarrai Mészáros Márton újságíró, az író szerkesztője vezette.

Mindez a bolgár kortárs művészek évenkénti – most negyedik alkalommal megrendezett – téli kiállításának zárlatát jelentette. Így a másfél órás összművészeti esten csodaszép festményekkel, kisplasztikákkal, installációkkal szemben hallgattuk a beszélgetést, a gitárjátékot és a felolvasást.

Az író és világa

Fischer Ármin reggelije. 2018-ban ezzel a címmel jelent meg Toso egyik kötete, amely visszatekintés a gyermekkorára. Mégsem szabályos életrajz, több annál. Olyan többnyire remekbe szabott, valós eseményeken nyugvó novellák színes füzére, amelyekbe beleszövődik a történelem. Amikor olvasni kezdtem, nem tudtam letenni a könyvet: irodalmunk egyik nagyon szerethető, kevésbé ismert kisremekje. (Bizarr ezt leírni, mert jövőre lesz húsz éve, hogy megjelent a szerző első szépirodalmi könyve, az Ica néném elátkozott boldogsága.)

A magyar–bolgár szülők gyermekeként 1944-ben, Budapesten született Toso ezzel a novelláskötetével is bizonyítja: képes szuverén írói világot teremteni. Az ő világa a Duna-part és a Hold utca határolta belvárosi szeglet, az 1950-es és ’60-as évekből. Azt tárja fel, hogy ebben a kopott, szürke környezetben, a bérházak és paloták mélyén, akkoriban milyen nyüzsgő élet zajlott. Ez a világ annyira az övé, mint amennyire Békés Pálé volt a VII. kerületi „Csikágó”, Fejes Endréé az 1960-as évek VIII. kerülete, vagy mint, amennyire Krúdy Gyula magáénak mondhatta az 1930-as évek Óbudáját.

A szereplőket személyesen ismertem, és próbáltam visszaadni vagy megírni – ha sikerült, akkor ennek csak örülhet a szerző – az életük egyik legmeghatározóbb eseményeit

 – árulta el Toso az esten. „Ezek a megrázó, lesújtó történetek, amiket annak idején, még gyermekként ismertem meg, lassan bontakoztak ki előttem. Időbe telt, hogy vissza tudjam adni másoknak” – tette hozzá. Elbeszéléseiben a történelem eseményei alulnézetben láthatóak. A szereplők többsége kiszolgáltatott: hadirokkant házmesterek, boldogtalan, kacér pillantású kocsmárosnék, bolgár boltosok, férfiakat megszépítő fodrászlányok, metróépítő munkások és hajdani apácák. A környéken élők többnyire „kisemberek”, akik fölött elszáguldott a történelem, de ők nem sodródtak vele. Helyette csalódtak, vergődtek, elbuktak, s újrakezdtek. Boldogulni akarók. Nem minden áron, de akár reményvesztetten is.

A kötet – Fillár István által megrázó erővel megszólaltatott – címadó novellájának hősei, a Fischer-házaspár az Akadémia utca 10-ban laktak, pontosan ott, ahol Toso édesapjának fűszerkereskedése volt, amire egyetlen mondat utal a történetben. „A mi kisboltunk a későbbi kommunista pártházzal szemben volt. Tehát történelmi időszakot éltem át gyermekként, és testközelből szemlélhettem  a történelmet alakító szereplőket: láttam Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt, Hegedűs Andrást – vevőként, a boltunkban. Így kicsit a történelmet alulnézetből láttam. Aztán pedig azt is, hogy államosították a boltunkat” – magyarázta a korábban kultúrdiplomataként is tevékenykedő íróember.

Megáll az idő

Ahol megáll az idő. Mert ugye, ilyen is létezik. „Nem minden művészet az idő művészete. A képzőművészet az időtől független művészet, de az irodalom és a zene nagyon is érinti azt, hogy az idő milyen léptékben halad. Ez igaz a novellára, a zenére is” – kezdett bele Eötvös Jóska, aki világszerte ismert gitárművészként, zeneszerzőként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is tanít. Mint folytatta, az idő „néha ugrik, néha megtorpan, megáll, néha abban az iramban közlekedik, ahogy mi is érzékeljük. De mi is különbözőképpen érzékeljük az időt. Ha az ember kellemes állapotban van, akkor nagyon gyorsan megy az idő. Amikor pedig szeretném, hogy túljussunk rajta, mondjuk egy fogorvosnál, akkor lényegesen lassabban folyik. Az idő tényleg egy nagyon szubjektív fogalom.”

Ezt a múlt századi századelő nagy bohémja, Erik Satie egyik művével, pontosabban annak Roland Dyens klasszikus gitárra elgondolt adaptációjával érzékeltette. „Itt jobban hangzik, mint zongorán. Zongorán nem lehet ennyire befelé fordulva játszani. Hangos az a hangszer. A mi hangszerünk halk hangú, de nem minden szól rajta jól, valószínűleg Wagner-műveket nagyon nehezen lehetne rajta előadni, vagy Mahler-átiratokat. De az ember tényleg úgy érzi, mintha a saját lelke rezdülne a zenével” – így Jóska, aki a korábban említett Bach-átiratának szemléltetésére már a német és angol nyelvű közönségnek is a Fischerékről szóló novellával szokott példálozni.

A pej csikó halála, Toso a mélyebb okfejtés helyett ezt a régebben írt, de több kötetében is megjelent novelláját választotta arra, hogy megfelelje Marcinak, miként tudná érzékelni a saját „ahol megáll az idő” állapotát. Ebben a holokausztnovellában megáll az idő, de a szöveg felfedi azt a nagyon bonyolult időszakot, amelynek sarokpontja a második világháború, miközben érzékletes betekintést enged a háborút követő évek eseményeibe is.

Bolgár színek

Marci beszélt arról, hogy bár a szentendrei dédapja, aki az 1930-as években emigrált Bulgáriából, megtartotta a bolgár ortodox vallását, zaccos kávét ivott és akcentussal beszélte a felnőtten tanult magyart, nem sokat hagyott családjára a bolgárságából. Toso ennél sokkal többet kapott a zöldség-gyümölcs boltos édesapjától, például a népzene és műdalok kapcsán felfedte, hogy Doncsev Todorov Angelov minden családi Angelov-napi ünnepségen, vagyis András-napon elénekelte a Tazi vecser praznuvam... (Ma este ünneplem...) című dalt, ami állítólag III. Borisz bolgár cár kedvenc nótája volt.

Jó zenei szerkesztés jellemezte az estét: Jóska ezen a ponton adta elő Farkas Ferenc zeneszerző eredetileg is gitárra írt Tirnovo című művét, a műsor egyik olyan darabját, ami nem átirat. „Ez egy hattételes, rövid darabokból építkező munka.” Ennek a hatodik – záró – tétele a Tirnovo, amelyen a teremben ülő bolgárok lemérhették, mennyire tudott a magyar zeneszerző bolgár zenét komponálni. Ezután Bartók Béla gyermekdalai következtek, amelyből a gitárművész-zeneszerző saját átiratait játszotta el. A közönség – így tettem én is – dúdolta, énekelte az ismert szólamok szövegét. Zene és szöveg, a kettő ugyanis sokszor összetartozik.

Az összművészeti produktumban szó esett arról is, hogy nemcsak mi szeretjük a bolgár kultúrát, hanem a balkáni rokonlelkek is ápolják Petőfi Sándor kultuszát, de ismernek és olvasnak egy másik költőt, Nagy Lászlót is. A Szófiai Magyar Kulturális Intézetben, amelyet 2011-től négy évig Toso vezetett, bemutatták az évek során Petőcz András, Kukorelly Endre és a tavaly elhunyt Ferdinandy György bolgárra fordított könyveit is – a karibi világba emigrált szerző felesége, María Teresa Reyes tiszteletét tette a budai bolgár–magyar ünnepségen.

A szófiai magyarok intézetében már évek óta a kirakatból figyeli az utca forgalmát Nagy László mellszobra. Ez is a bolgárok a magyar költők, a magyar költészet iránt elköteleződését mutatja. Mindennél szebben!

(A szerző köszönetet mond Navarrai Mészáros Mártonnak a cikk létrejöttében nyújtott segítségéért.)