Eleganciával írt remekek

Mosonmagyaróvár. Különös filmtörténetet nyitottak meg szerdán a Fehér Ló Közösségi Házban a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány jóvoltából. Fotók, filmtörténeti kockák a múlt század második feléből. Kimerevített pillanatok mozgóképes történetekből. Pillanatfelvételek, amelyek hosszú-hosszú filmeket, régi fekete-fehér mozit, igazi klasszikus filmszínházi élményt idéznek és indítanak meg a nézőben. Természetesen azokban, akik a félszázadnyi magyar filmtörténet remekein nőttek fel.

Különös filmtörténet ez: Törőcsik Mari arcaival. Nagy színésznőnk írta e remekeket. Arcával. Szépségével. Finom bájával. Nemes eleganciájával. Elnyújtott, szépen formált és tisztelettel, nagy adag alázattal kínált gesztusaival. S ezekből adott bőven. „Mindig bírta a terhelést – mondta Szabó G. László újságíró a kiállítást megnyitó beszédében. – Ötkor kelt, vitték forgatni, onnan próbára, kettőkor vissza a forgatásra, aztán este viszsza a színházba, mert előadása volt. Havi huszonhatot játszott úgy, hogy közben egyfolytában forgatott. A teherbíróból később tűrőbajnok lett. Tűrt mindent, amit csak tűrhetett. Igazgatókat, szerepeket, rendszereket, színházi stílusokat, olykor támadásokat, rossz kritikákat. A hitét, a türelmét, az odaadását mindvégig megőrizte. Erővel, kitartással, szívóssággal.”

Csak fotók, a magyar filmmúltból. Csak arcok, tekintetek, mosolyok. De micsoda tehetség süt át e művészi portrékon, a forgatásokról ellopott kockákon. És micsoda fenségesség. Az idegrendszer belső rendezgetésével irányított szépség. Ahogy csak nagy színésznők tudják elrendezni magukban egy-egy karakter vonásait. Igen, az az idegrendszer, amelyről Törőcsik Mari annyit beszél. Mivel biztosan tudja ő is, hogy az idegrendszer szépségesztétikáján csak a legnagyobbak tudnak uralkodni. Ők valamiféle belső hipnózissal képesek irányítani az arcizomrezdüléseket. Mágikus érzéseket úgy képesek magukra venni egy-egy szerep erejéig vagy idejére, hogy a befogadott idegen lélek képére formálják arcvonásaikat (is).

Belső születés mozzanatainak kívülre ható átváltozásait őrzi a fotópapír. Egy élő színészlegenda halhatatlan arcait. Ahány csapó, anynyiszor más arcmás, a női szépségnek annyi harmonikus megnyilvánulása.

„Mesélt arról – idézte Törőcsik Mari szavait Szabó G. László a megnyitón –, hogy pályakezdésétől fogva a legjobb magyar operatőrök fényképezték. Mert ebben is szerencsés volt. Mindig azt szerette, ha az idegrendszere pillanatnyi állapotát csípte el a kamera. Sminket sosem használ. Nem szereti. A kora nem zavarja. Szeretett kollégája, Kálmán György mondta neki egyszer: »Mariska, maga hátulról úgy néz ki, mint egy tizenkét éves kislány, elölről viszont olyan, mint egy hetvenéves japán öregasszony.« Nem vette zokon. Ráérzett az igazára.”

Ezt az „igazat” örökítette meg az objektív. S ezt közvetíti a hónap végéig a mosonmagyaróvári kiállítás.