Elefánttal a „porcelánboltban”

Gus van Sant filmjei nem hollywoodi termékekMiloš Fikejz felvételeGus van Sant alkotásában a coloradói Columbine gimnázium két diákja fegyverrel sétál be az iskolába. Osztálytársaik közül fel is tűnik az egyiknek, hogy valami hátborzongató tettre készülnek, még sincs, aki megállítaná őket. A két eszement – amúgy csendes, jó előmenetelű – fiú véres pusztítást végez a falak között, de ember legyen a talpán, aki a látottak alapján megfejti, mikor történt náluk a „nagy bekattanás”. A film valós események alapján született. Négy évvel ezelőtt csaknem minden ugyanúgy zajlott le az iskolában, mint most, a filmben. Csaknem! A rendező célja ugyanis nem az volt, hogy egy az egyben rekonstruálja a történteket. Ő a „végeredményt” akarta megmutatni. Azokat a pillanatokat, amikor az iskola folyosója egy átlagos napon egyszer-csak „harctérré” válik, s a tragédia már elkerülhetetlen. Nem is kínál a film sokáig semmi különöset. Tíz diák kerül közelebb a nézőhöz, de róluk sem tudunk meg nagyon sokkal többet, mint osztálytársaikról. A „hősök” helyett is inkább a képek beszélnek. Ugyanazt a helyzetet több szemszögből is megkapja a néző, a végtelennek tűnő folyosókon hol a „kiválasztott” mögött, hol előtte halad a kamera. A lövöldözés a film utolsó negyedében következik be. És nincs válasz a „miért?”-ekre. Legalább is a filmben nincs. Gondolkozzon csak a néző, döntse el ő, ki, hol és mikor követte el a hibát, hogy idáig jutott a két diák.

Gus van Sant most is az élet árnyékos oldalán jár. Korábbi filmjeiben (Otthonom, Idao, Drogstore cowboy, Majd megdöglik érte, Good Will Hunting) ugyancsak a társadalom peremére sodoródott karakterekről beszél. Kisstílű bűnözők, drogosok, szociopaták, zavart lelkű géniuszok között keresi az igazát. Karlovy Vary fesztiváljára az Elefánt egyik gimnazistáját, a fotós fiút alakító Elias McDonnellt is magával hozta, aki bár maradéktalanul megoldotta feladatát, nem készül színészi pályára. Rendezői diplomát szeretne szerezni, mondja Gus van Sant hatása alatt. Aki bizonyára meg is ad neki minden tőle telhető segítséget, hiszen a forgatás óta szoros kapcsolatban maradtak.

Nem egy kritikus szerint az idei cannes-i verseny jóval gyengébb volt, mint az elmúlt évek mustrája. Nem zavarta, hogy ilyen mezőnyben lett győztes?

A díjnak természetesen örülök. De egy fesztivál, ahol elismerésért küzdenek a filmek, ugyanolyan, mint egy műkorcsolya-verseny. Ott ülnek a bírák a maguk ízlésével, és mindenkinek megvan a maga kedvence, és neki ad magasabb pontszámot. Sajnáltam Greenawayt és Triert is, hogy nem nyertek, hiszen mindketten jeles alkotók, de ha az én filmemet tartotta értékesebbnek a zsűri, akkor engedje meg, hadd legyek boldog.

Nem magyarázkodik a film végén. Nem ecseteli, miért fogott fegyvert a két fiú, hogy mi vezette őket e tébolyult döntéshez. A valós események ismeretében, gondolom, tudja, mi motiválta őket.

Én sem beszéltem a két coloradói elkövetővel. Feltételezésem szerint mindketten reményt vesztett fiatalok, akik bizonyára nem hisznek a jövőben. Zárkózottságuk pedig abból eredhet, hogy nem tudnak kommunikálni. A szüleik is csak a maguk életével vannak elfoglalva, nincsenek a családban nagy beszélgetések. Ilyen helyzetben mi rághatja egy kamasz lelkét? A magárahagyottság. És úgy dönt, hogy akkor inkább legyen vége mindennek. Előbb el akar tűnni, aztán meg akar halni. A lehető leggyorsabban. De még mielőtt maga ellen fordítaná a fegyverét, végez azokkal, akik irritálták őt.

Nem egy jelenet szinte klipszerű a filmben.

Biztosan azért, mert kiütközött a régi énem. Voltak évek, amikor videoklipekkel kerestem a kenyerem. Dolgoztam David Bowie-val, forgattam a Red Hot Chilli Peppersszel, Tracy Chapmannel és Elton Johnnal. Aztán beleuntam. Nem volt már kedvem koncepciókat gyártani. Kitalálhattam bármit, a végén minden ötletemet megnyirbálták. Ebben a műfajban ugyanis nem létezik alkotói szabadság. Itt el kell adni az albumot, respektálni kell az előadó vagy az együttes imidzsét.

Az Elefántot nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként, sőt vágóként is a kezében tartotta.

Ez a második filmem, amelyet én vágtam. Ez azért volt fontos számomra, mert a forgatás során csak hosszú jelenetekben gondolkoztam, hiszen tudtam, a vágóasztalon úgyis én alakítom majd a filmet. A hosszú beállításokat pedig Tarkovszkijnál és Tarr Bélánál is szeretem. Ők az én nagy kedvenceim. Tarr Bélánál az is tetszik, ahogy a kamerával bánik. És persze a történetei...

Truman Capote regényét, a Hidegvérrelt biztosan olvasta.

Olvastam, de nem foglalkoztatott, amikor az Elefántot forgattam. Az elmúlt nyolc év alatt Amerikában nagyon sok iskolai vérengzés történt. Ezt a tragédiasorozatot szeretném megállítani a filmmel, miközben tudom, ennél nehezebb feladatot rendező nem is vállalhat magára.

Mennyi szabadságot adott a „színészeinek”, akik filmes tapasztalatlanságuk ellenére egytől egyig hiteles alakítást nyújtanak?

Volt forgatókönyv, de amint elkezdtünk dolgozni, félredobtuk. Pár nap múlva aztán írtam egy tízoldalas szinopszist, de már aszerint, amit a srácokkal megbeszéltem, pontosítottam. A jeleneteket természetesen én komponáltam meg, a szövegeket azonban, a kijelölt vonalat figyelemben tartva, ők találták ki.

Mintha percnyi pontossággal kiszámolta volna, mikor indítja a két fiút... amíg ők otthon tévéznek, nézik a náci dokumentumfilmet, addig nem is történik semmi különös az iskolában, és szinte idegesítő lassúsággal pörögnek a képek. A végső vágás előtt „tesztelte” a nézőket?

A film első verzióját a barátaim látták. Észrevételeiket figyelembe véve is változtattam bizonyos dolgokat. Összekötöttem néhány szálat, s ezáltal feszesebbé vált a történet, és erősebben mutatkoztak meg a jellemek. A film feszültségét ugyanis nem a cselekmény adja, hanem a figurák fokozatos kibontakozása.

Oscar-díjas filmje, a Good Will Hunting óta független filmesnek tartja még magát? Vagy szép csendben besorakozott már a hollywoodi rendezők közé?

Ott állok, de csak fél lábbal. Lélekben még mindig a függetlenek táborához tartozom. A filmjeim sem hollywoodi termékek. Nem is költöztem Los Angelesbe, nehogy az ottani elvárások befolyásolják a gondolkodásomat. Oregonban élek, onnan tisztábban látom Amerikát.