Egyiptom hercege?!

Ige: „Abban az időben történt, amikor Mózes már felnőtt, hogy kiment atyjafiaihoz, és látta kényszermunkájukat. És meglátta, hogy egy egyiptomi férfi egy héber férfit ver az ő atyjafiai közül.”

(II. Mózes 2:11)

Akárhonnan nézzük is a történetet Mózes életútja nem klasszikus értelemben vett sikertörténet. Kezdve mindjárt azzal, hogy rossz korban születik. Nem éppen álomszakma – mai szóval élve – egy vályogtaposó, téglaégető rabszolganemzetségbe beleszületni. S még itt is: pár évvel korábban született bátyjának, Áronnak legalább az élethez volt joga, de az ő korosztályát a fáraó rendelete már újszülöttként a Nílus halainak és krokodiljainak szánta eledelül. Amikor pedig mindebből szerencsésen kikeveredik, és úgy tűnik, hogy ’megfogta az Isten lábát’, jó dolga lesz a fáraó lányának kegyeltjeként, akkor meg ahelyett, hogy befogná a száját és becsukná a szemét egy kicsit, ’buta igazságrögeszméinek’ engedve gyilkosságba keveredik. S ezzel oda a jól fizető, nyugis kis udvari bársonyszék. Menekültstátusban Midián földjén jól indulnak a dolgok, hisz hamar benősül Jetrónak, Midián papjának családjába, de amint megszületik első gyermekük, máris Gersómnak nevezi el, ami azt jelenti: „jövevény lettem idegen földön”. Hogy ő is – s majd a fiai is – mindig tudják: az ő atyafiságuk másutt van.

Holott a szülői találékonyság az Isten ajándékaként fogadott gyermek számára igyekezett a tőle telhető legjobbat adni. Találmányuk, a mózeskosár kiváló eszköznek bizonyult arra, hogy a Nílus ne elnyelje, hanem épp a fáraó leányához szállítsa az újszülöttet. A parton őrködő nővére pedig, amikor dajkát kerestek a kis lelencnek, éppen a vér szerinti édesanyját találta meg, mert hát találni sem lehetne egy gyermeknek jobb nevelőt, mint a saját édesanyja és családja. És amint látszik, az a pár év neveltetésének kezdetén elég volt arra, hogy egy életen át jóban-rosszban tudja, kik is az ő atyjafiai. Szülei nem arra lehetnek büszkék, hogy fiacskájuk „Egyiptom hercege” lett, hanem arra, hogy különbnél különb egyiptomi iskolák és több mint harminc év udvari élet után is emlékezett arra, hogy kik is az ő vérei és testvérei; még akkor is, ha éppen rabszolgák. S hogy Isten előtt minek van értéke, mutatja az a tény is, hogy Mózes életének erről a szakaszáról egyetlen félmondatot találunk a Szentírásban.

Nekünk is vannak ilyen Istentől kapott ajándékaink és örökségeink. Amit pedig arról kezdetben megtanulunk, s ahogy azt megtanuljuk, meghatározza életünket, gondolkodásunkat, még álmainkat is. Ilyen Istentől kapott ajándékom már maga az élet, a szüleim, a testvéreim. Ezekbe nincs beleszólásom, őket nem én választom. S velük együtt kapott örökségem az anyanyelvem, az atyafiságom, vagyis a nemzetem, a szülőföldem. (Nemzeti imádságunkban is valljuk: „őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére” – és hiába igyekeztek a „Nílusba hajtani minket”.) Ezek közül bármelyik elvitatása vagy megtagadása szemtelen lázadás az ajándékozó Isten ellen. Bármilyen furcsa, de sérülés és veszteség nélkül még sosem került ki ebből senki. Példa erre az első emberpár, aki a kísértőnek engedve nem lett olyan, mint az Isten, s az édenből kiűzetett.

Az iskolai beíratások idején különös aktualitást nyer ez a történet. Az anyanyelven való alapoktatás elvetése ilyen tagadás létünkben. Lehet, hogy van egy fél mondatra méltó előnye, ám veszteséglistája szinte felsorolhatatlan. Lehet, hogy az államnyelvet jobban tudom majd, de közben atyafiságom gyökereit metélem el, egy olyan művelődéstől vágom el tudatosan magam, amelyik tucatnyi Nobel-díjast adott az emberiségnek.

Mózes Izrael történetének egyik legfontosabb személyisége lett. Nem építettek neki piramist Egyiptomban, de Illés társaságában ott találjuk őt az Úr Jézussal a Megdicsőülés hegyén.

A szerző református lelkész