Egy új nemzedék kér bebocsátást

Bevezetőt a kötetet megjelentető losonci Plectrum Kiadó tulajdonosa, Ardamica Zorán mondott, majd a szerzők olvastak fel műveikből, zárásként pedig Németh Zoltán kritikus értékelte a teljesítményt. Az azóta eltelt két hónap során azonban szinte semmit sem hallhattunk az antológiáról, igaz, a Plectrumnak nem erőssége termékeinek reklámozása. Az antológia komplex értékelésére ez az írás nem vállalkozhat – már csak terjedelmi okokból sem, botorság volna tíz szerző (Adamcsek Csaba, Borbély Borisz, Csizmadia Gabriella, Dóczi Gábor, Farkas Norbert, Jakubecz Soma László, László Krisztián, Lengyel T. Tamás, Nagy Ilona, Szarka Szilvia) értékelésére pár hasábban kísérletet tenni –, csupán szeretné felhívni az olvasóközönség (ha van még ilyen…) figyelmét: „megint jőnek, kopogtatnak.” A (szlovákiai) magyar irodalom nevű képződménybe újabb nemzedék kér bebocsátást. Nemzedék? Kétségkívül kecsegtető volna a szlovákiai magyar irodalom történetét nemzedéki szempontból vizsgálni. Görömbei András csehszlovákiai magyar irodalomtörténete éppúgy antológiák szerint csoportosítja irodalmunkat, mint például a közelmúltban Szeberényi Zoltán tollából megjelent Magyar irodalom Szlovákiában című portréesszé-gyűjtemény. Ez utóbbi kötet antológiákat és antológián kívüli indulókat emleget irodalmunk periodizálásakor. Úgy látszik, ez az avítt, a pozitivista terminológiából képzett botanikai-zoológiai szemlélet napjainkig uralkodó. Hisz a szlovákiai magyar irodalomnak első, másod- és harmadvirágzása van, melyet antológiákban való kirajzások mentén jellemezhetünk. Persze – félreértés ne essék – ez az írás nem az antológiák tényét szeretné tagadni, hisz az felesleges volna, számuk légió, még nagy sokára elkészült lexikonunk kiegészítő kötetébe is jutott belőlük. Csupán az ellen a napjainkig tartó szemlélet ellen kíván tiltakozni, mely az antológia és a nemzedék közé tesz egyenlőségjelet. Ideális esetben antológiában valóban olyan szerzők szoktak bemutatkozni, akik valamelyest rokon poétikai elveket érvényesítenek. Ám jól tudjuk, egy antológia megjelenése a pártállam idején sokkal inkább politikai, mint poétikai kérdés volt. S ha a rendszerváltozás óta megjelent, fiatal szerzőket bemutató antológiákat vesszük szemügyre, szomorúan kell megállapítanunk, a szerkesztési elv (fájó szocialista örökség?): dobáljunk össze annyi szerzőt, hogy a kellő leütésszám meglegyen. E szempontból a legtrehányabb munka az ordítóan koncepciótlan Kapufa a Parnasszuson, de a Piknik a Szaharában és a Nyugtalan indák című kötetek sem sokkal jobbak, ráadásul rengeteg bennük a helyesírási hiba. Az Angyalzsugor pedig a Pegazus-nemzedék antológiájaként hirdeti magát, ám voltaképpen az AB-Art körüli fiatal szerzőket reprezentálja, viszont kimaradt belőle jó pár „őspegazusos.”

S tartok tőle, e Juhász Katalin által összeállított kötet esetében sem beszélhetünk nemzedékről (sőt, a területi eloszlást tekintve elképzelhetőnek tartom, hogy voltak olyanok, akik az írótáborban látták egymást először). De nem ez az obligát nemzedék-ráolvasás Juhász Katalin előszavának egyetlen szemléleti hibája. Nem hiszem, hogy az új nemzedékre „a kutya se figyel” – ami egyébként nem igaz – azt eredményezné, hogy „néhány év múlva nem nagyon lesz, aki átvegye azt a bizonyos stafétabotot”, hisz az előző antológiák szereplői sem kaptak túl sok visszajelzést, mégis jöttek utánuk tollforgatók, mint ahogy a jelen antológia is bizonyítja. Nem igaz az sem, hogy csak az Ifi magazinban kapnak helyet a pályakezdők; ezt éppen Juhász Katalinnak kellene a legjobban tudnia, hiszen a Szőrös Kő című lap, melynek ő volt a főszerkesztője, gyakran a minőség rovására, pedagógiai szándékkal közöl középiskolás vagy megkésetten induló (?) szerzőket. Ugyancsak felvállalja a pályakezdőket a marketingszempontból teljesen lehetetlen elnevezésű, de már-már országos terjesztésű, nagy lelkesedésről tanúbizonyságot tevő Levél Kedvesemnek című havilap is. Azonban nem a fenti állítások, vagy a nem hiszem, hogy komolyan gondolt „nyomorgó művész”-retorika képezi az előszóíró között és köztem a legfőbb szemléleti különbséget, hanem az előszó azon állítása, mely szerint „itt az ideje, hogy alkotásaik legjavát a szélesebb közönség is megismerje.” Mert valóban van az antológiában egy-egy sikerültebbnek mondható írás, ám ezek száma túl kevés, messze nem egy antológiányi, így ezek nem tudnak kellően érvényesülni a túlontúl amatőr, poétikai szempontból iskolázatlannak mondható szövegek által teremtett kontextusban. Persze általánosítani nem lehet, hisz van, akinek 2-3 ígéretesebb szövege is akad, van, akinek egy sem, ez is jelzi, meglehetősen esetlegesen állt össze ez az elhamarkodott antológia, mely – tartok tőle – pár év múlva csak bibliográfiai tételként fog megjelenni összefoglaló tanulmányokban, mint oly sok elődje.

(Artfalatok. Összeállította: Juhász Katalin. Plectrum, Losonc, 2001)