Egy született lúzer élete – rükvercben

Tavalyelőtt a budapesti Katona József Színház és a regényt színpadra alkalmazó Radnai Annamária lépett merészet, most pedig magát az írót vették rá a kassaiak, hogy alakítsa át itteni viszonyokra a magyarországi történetet. Budapest helyett Kassa, Siófok helyett az ótátrafüredi Grand Hotel étterme, veronai szalámi és Balaton szelet helyett Lovecká és Horalky, a darab címe pedig megtoldva egy alcímmel: Egy (lecsúszott) polgár vallomásai. A kassai Thália Színház, illetve Czajlik József rendező olyannyira igyekezett domesztikálni ezt a példázat jellegű történetet, mintha nem bízna a közönség fantáziájában. Abban, hogy a nézők felfogják: az élet mindenütt kurva nehéz. És abban, hogy 2015-ben már nem szisszennek fel minden bazmeg hallatán. Ezért – kapaszkodjanak meg! – előre elnézést kérnek tőlünk. Az elején kilép a színpadra Richtarcsík Mihály, a teátrum művészeti titkára, és elmondja, hogy ő a művészeti titkár, és hogy a most következő történetben minden csúnya szó jelenléte abszolút indokolt, mert a szereplőket, illetve a helyzetet jellmezi, de akit mégis zavar a trágár beszéd, azt sok szeretettel várják a színház többi előadására, amelyekben ékes magyarsággal szárnyalnak a veretes mondatok. Mi van? Ha ezt a bizarr bevezetőt valamiféle brechti elidegenítésnek szánták az alkotók, akkor rosszul tették, mert a regényíró szándéka (szerintem) pont a beleélés, a „veled is megtörténhet” érzésének indukálása volt. Ha pedig poénnak szánták, akkor nem működik, ahogy a Márai-műre utaló alcím sem, hiszen a főszereplő élete során közel sem kerül a polgári léthez: a prolilétből csúszik le a hajléktalan létbe.

A hazai viszonyokra alkalmazás ţovábbi módszere az elmúlt hatvan év itteni eseményeinek lajstromozása. Richtarcsík Mihály minden jelenet előtt közli velünk, melyik évben járunk éppen, majd papírfecniről felolvassa, hogy Szlovákia belépett az EU-ba, hogy megalakult az MKP, hogy Michal Kováč államfő fiát elrabolták, hogy kezdődik az országos szpartakiád, hogy pusztít a dunai árvíz. Ezután autentikus, illetve eljátszott hangbejátszás következik: a magyar intézményeket kihagyták a Kassa – Európa kulturális fővárosa projektből, Mečiar énekelve búcsúzik, tombol a normalizáció, megnyíltak a magyar iskolák stb. Csak ez után kezdődik maga a jelenet, kapkodhatja a fejét a kedves néző, hogy követni tudja a visszafelé pergő történetet. Megkockáztatom, hogy felesleges volt ilyen vehemensen, már-már görcsösen „birtokba venni” ezt a művet.

És most jöjjenek a pozitívumok, mert azokból is van bőven. Egy alapvetően elbeszélő jellegű mű színpadi adaptációjában nehéz feladat hárul a színészekre, mert nekik kell kimondaniuk, jelezniük, láthatóvá tenniük mindazt, amit az író elmesél. Itt tizenegyen bújnak több tucat karakter bőrébe, egyedül a főszereplő Vidra Zsoltot játszó Gál Tamás visz végig egyetlen figurát. Az ő dolga sem könnyű, mert hatvanévesen hal meg, az utolsó előtti jelenetben pedig kisiskolás. (Kár, hogy a pedofil öreguras epizód kimaradt az előadásból, kíváncsi lettem volna, hogyan oldják meg.) Gál végig született lúzerként viselkedik, azaz lelkesen beleveti magát a nehezen kicsiholt apró örömökbe, a nagy veszteségeket pedig fapofával tűri. Mindig azt hiszi: ennél rosszabb már nem jöhet. A jóistenhez csak egyszer fohászkodik élete során, amikor gyors és fájdalommentes halált kér magának. És imája meghallgattatik. Egyébként pedig próbál boldogulni, ahogy bármelyikünk. Pincérkedik az ótátrafüredi Grand Hotelben (ahol, úgy látszik, csak magyarok dolgoznak és mulatnak, mert a rikkancs Új Szót lenget...). Kocsikísérő a húskombinátnál, egy darabig dúskál minden földi jóban. Éjszakai portás egy privatizálás előtt álló vállalatnál, ahol tulajdonrészt ígérnek neki, aztán jól átverik. Megcsalja a felesége, utcára kerül (nem tudjuk meg, miért és hogyan), gazdagok kertjét gondozza, amíg egyikük „viccből” meg nem eteti kutyatáppal, és innét már nincs visszaút.

Gál Tamás végig tisztességesen teljesít, és a többieknek is vannak emlékezetes villanásaik. Benkő Géza nyomozóként egy kézmozdulattal többet mond el, mint szavakkal – arról, hogy egy könnyen felgöngyölíthető, de nehezen bizonyítható gyilkosság miatt nem szeretne magának újabb megoldatlan ügyet. Petrik Szilárd, Vidra léhűtő apja egy nagy kasszafúrás tervéről mesél a pelsőci diliházban. Varga Lívia, Vidra tizenkilenc éves anyja kétségbeesetten el akarja vetetni a gyereket, de nem sikerül. Madarász Máté verőlegényként már-már hivatássá emeli ezt a „mesterséget”, amikor elmagyarázza Vidrának a kunsztokat. Latócky Katalin hűtlen feleségként, Dégner Lilla cigánylányként brillírozik, Szoták Andrea a leginkább rezignált hajléktalanként vésődik az emlékezetünkbe. Bocsárszky Attila a fröccsöntő kisiparos szerepében a legjobb, Ollé Erik fiatal rendőrként, Rab Henrietta pedig Vidra Zsolt lányaként. Remek a zene (Lakatos Róbert), kifejezőek a jelmezek (Őry Katalin), újszerű a díszlet (Fodor Viola). Ez utóbbiba nekem ugyan nem fér bele Richtarcsík Mihály, amint nyakában egy égősorral karácsonyfát szimbolizál, de ilyesmiken kár fennakadni, szeressük inkább, ami szerethető az előadásban. Mert sok van, mi szerethető. És persze örüljünk, hogy fedél van a fejünk felett, hogy nekünk azért (egyelőre) mégiscsak jobb...