Egy sors több dramolettben

Hangzatos cím, még semmitmondóbb alcím (egy sors több dramolettben), aliginformációk fotógyűjteménye némi családi idillel, minősíthetetlen kivitelben – így lehetne összefoglalni Beke Istvánnak, a KT Könyv- és Lapkiadó Kft.-nél most megjelent, műfajilag teljesen besorolhatatlan kötetét, amely a szerző Dráfi Mátyás iránti hódolatát próbálja felmutatni.

Bevallom, amikor először megláttam a kötetet a könyvesboltban, a borsos ára ellenére is azonnal megvettem, hiszen hiánypótlónak éreztem. Dráfi Mátyás a szlovákiai magyar színjátszás klasszikusa, akinek az utóbbi időben nincs szerencséje a direktoraival. Ahogy Kiss Péntek József, úgy az új direktor sem igen gondolkodik a személyében, így az elmúlt években alig láthattuk a komáromi Jókai Színház színpadán, legfeljebb az önmaga által létrehozott Teátrum Polgári Társulás előadásain, amelyek azonban az idő múltával egyre kevesebb esztétikai és szakmai értéket képviselnek. Jellemző a kötetre, hogy erre az időszakra több helyet fecsérel, mint a művész szinte egész pályájára. Szlovákiai magyar művelődés- és színháztörténetünk szégyene is, hogy Tóth László öszszefoglaló műve és egy-két évfordulós színházi almanach mellett semmi sem örökítette meg azok emlékét, akik annyit tettek magyarságunk megmaradásáért, akik sokszor szakadó esőben, fűtetlen kultúrházakban, egérrágta színpadokon is éltették a magyar nyelvet. Dráfi Mátyás ráadásul önálló estjeivel is járta a világot, s több verseslemezt is kiadott, de nem utasította el a különböző irodalmi, úgymond, amatőr műsorokba való meghívást sem. S amikor úgy érezte, hogy nem kell az anyaszínházának, akkor népművelőként hozott létre csoportokat, mostanában pedig saját társulatával járja a vidéket. Ha valaki, akkor ő igazán megérdemelne egy kiadós monográfiát. Ezért is fáj annyira, hogy még örülnünk is kell(ene) annak, hogy egy amatőr színházrajongó kiadót és pénzt tudott szerezni arra, hogy egy minden szakmaiságot nélkülöző könyvet ki tudjon adni szeretett színművészéről, aki egy percig sem bírná ki a világot jelentő „faipari termékek” nélkül. Az ilyen típusú, hangzatosnak vagy jópofának szánt elméncségekkel van tele az egész kötet, amely sajnos nem látott se lektort, se tipográfust. A kötetet szakmai monográfia helyett inkább fényképalbumként lapozgathatnánk, ha a fotók legalább valamilyen logika szerint követnék egymást, vagy ha kihagyták volna az elmosódott, minősíthetetlen fotókat. A teljes szedett-vedettségre igencsak jó példa a hátsó borító, ahol a szerző idézeteket válogatott össze egyes lapokból, s azt a művész fotóival illusztrálja. Idéz két mondatot Dusza Istvántól is, akinek a fotóját is mellékeli. Hogy mit keres Dusza fotója a bal felső sarokban, ahol a kötet szerzőjének a fotóját kellene látnunk, teljesen érthetetlen. Ahogy érthetetlen számomra az is, hogy maga Dráfi Mátyás hogyan járulhatott hozzá, hogy ez a szakmailag teljesen értékelhetetlen, dilettáns munka megjelenhessen róla. De ez a kötet legalább arra figyelmeztet, hogy sürgősen el kell készíteni egy szakmai monográfiát a művészről, amely nélkülözhetetlen segítséget nyújthat egy majdani, a szlovákiai magyar színjátszás évtizedeit feldolgozó átfogó mű megírásához is.