Egy nyomozás levelesládája

A szerzők fiktív alakokat jelölő álneveken adták ki közösen írt munkájukat. A két figura egy ironikusan reflektált sznob regiszterben, a húszas-harmincas évek entellektüel, finomkodó irodalmi úzusát szellemesen-játékosan stilizáló nyelven társalog egymással – levelek útján. Olyan nyelvet sikerül teremteniük, amely különösen kedveli az érzékelés nüanszainak kényelmes, míves nyelvi megmunkálását. Ennek olvasói hozadéka nemcsak az idegen nyelvű kifejezések derűs fontoskodásában ragadható meg, hanem néhány jól sikerült, plasztikus jellemzés vagy hangulatos életkép is ennek köszönhetően lesz a többszöri olvasást követően is eleven, élvezetes. A stílushatások további fontos textuális előfeltételének számítanak azok az utalások és idézetek, amelyek idegen szövegek, tematikailag vagy hangulatilag analóg pretextusok (szépirodalmi és teoretikus művek) emlékét vonják be a befogadás játékterébe.

A levelek igazságtartalma nem tisztázható megnyugtatóan (maguk is többször utalnak rá, hogy némileg „kiszínezik” az eseményeket), ami azért is nehezítő tényező, mivel az olvasás előrehaladtával a befogadó egy szövevényes bűnügy rekonstruálását is figyelemmel kísérheti. Minden levél értelmezendő nyomnak minősül, nemcsak a két amatőr detektív, hanem számunkra, olvasók számára is. Ezzel magyarázható a Kész regény dialogikus szerkezete: Gabriely és Poletti levelei olyan értelemben is válaszoknak tekinthetők, hogy akár a maguk vagy a másik korábbi leveleinek bizonyos részeit is idézve, kommentálják, kölcsönösen értelmezik egymást – mondhatni egymásból „élnek”. A két világfi levélváltásai természetesen nem merülnek ki csupán a nyomozás figyelemmel kísérésével és kommentálásával, hisz épp a megoldásra váró, egyre sokasodó rejtélyek viszik el a kommunikációt a nyelvről, a megismerésről és az emberi lét kérdéseiről folytatott dialógusok irányába. A szerzők igyekeznek kiaknázni a detektívtörténet metafizikai és episztemológiai kérdések iránt mutatott érzékenységét. A Kész regény lapjain mindenki nyomoz és mindenki után nyomoznak. Mindenki részese egy ismeretlen játszmának, senki sem foglal el rajta kívüli pozíciót, még ha ismeretlen is előtte a forgatóköny. Míg Gabriely egzisztenciális fenyegetettségben, a helyszínen, „élesben” nyomoz, addig Poletti egy vidéki patika vezetőjeként a veszélytől távol él, és csupán levelek útján kerül kapcsolatba az üggyel. Klasszikus példája ez a karosszékből végzett nyomozásnak, amikor is a detektív figurája védettséget élvez, s erőfeszítései kizárólag szellemiek. Poletti sem a terepszemle folyamán felkutatott materiális nyomokból von le következtetéseket, hanem kizárólag szövegek értelmezéséből, Gabriely leveleinek szoros olvasásából nyeri információinak legnagyobb részét. Ő az, aki a könyv utolsó három fejezetében, ahogy ezt a műfaj konvenciói megkívánják, megkísérli összerakni a mozaikot. Gondolatmenete a maga nemében logikusnak mondható, valahogy mégis érződik rajta a szálak elvarrásának nyomasztó imperatívuszából származó kényszeredettség, s helyenként a logikai törésektől, ellentmondásoktól sem mentes.

A regény e gyenge pontját némiképp ellensúlyozza az idill és a tündérmesék biztonságos, otthonos világára emlékeztető cselekménytér, ami a vidéki gyógyszerész alakján, ábrázolt élethelyzetén keresztül idéződik meg. A Poletti-levelekből egy megállapodott és a kisvárosban tisztelt patikus, egy kiegyensúlyozott, harmonikus családi életet élő polgárember portréja bontakozik ki, aki szabadidejében a közeli erdőben tett nagy sétákon kívül a finom és válogatott testi s lelki táplálékok fogyasztásában leli igazán örömét. A mindennapok apró szokásai, otthoni és munkahelyi rítusai által megteremtett familiárisan harmonikus világ nosztalgiával vegyes borzongása a biztosíték arra, hogy a regény kiállja az újraolvasás próbáját.

(Kész regény. Gabriely György és Poletti Lénárd levelezését közreadja: Németh Gábor és Szilasi László. Budapest, Filum 2000)