Egy kulturális leletmentő

Azzal fogad, hogy kicsit csalt az évszámokkal, az ötven év tulajdonképpen ötvenegy, hiszen első verseit 1966-ban publikálta a komáromi járási újságban, majd az Új Szóban is, de ezeket ma már szívesen elfelejtené. Első megjelent írása mégsem vers, hanem egy elkeseredett értekezés volt „Milyen lesz a jövő zenéje?” címmel, amikor a Beatles bejelentette feloszlását, bár akkor még csak a koncertezésből lett elegük, pár lemezt szerencsére még kiadtak.

A következő évben, 1967-ben az Új Ifjúságban megjelent Nincs segítség című versét viszont máig vállalja, összes verseit tartalmazó kötetét is ezzel kezdi.

Nem egy klasszikus darab, de még most is érvényesnek hiszem, minden naivitása ellenére. Ráadásul 38 korona honoráriumot kaptam érte, ami horribilis összeg volt akkoriban... Viszonylag hamar bekerültem a pozsonyi irodalmi közegbe, az 1970-es, Egyszemű éjszaka című, Tőzsér Árpád szerkesztette, fiatal költőket bemutató antológiánkban már a legtöbb verssel szerepeltem, és a kötet címét is az én egyik versem alapján kapta. Társadalmilag és történelmileg is szerencsés pillanatban indulhattam az 1960-as évek második felében, egy mozgalmas, felfokozott szellemi életet sikerült elcsípnem. Volt hat-hét lapunk, amely szépirodalmat és irodalomkritikát is közölt, és a magyarországi folyóiratok is ekkor kezdtek érdeklődni irántunk. Ez a korszak egy olyan intenzív szellemi légkört és irodalmi jelenlétet jelentett számunkra, amely a most indulóknak szerintem messze nem adatik meg. Másrészt egy komoly kapcsolati hálóra is sikerült szert tennünk, aminek köszönhetően mi már akkor is a magyar irodalom egészében gondolkodtunk, léteztünk. A magyarországi fővárosi és vidéki folyóiratokon kívül a párizsi Magyar Műhelyt, az újvidéki Hidat és Új Symposiont, s a kolozsvári és marosvásárhelyi lapokat egyaránt olvastuk, leveleztünk szerkesztőikkel, szerzőikkel; magam is buzgón leveleztem s levelezek még ma is magyarországi és határon túli írótársaim jó néhányával. A kor magyar irodalmának idősebb alkotói közül többen is már húszéves koromtól kitüntettek baráti biztatásukkal – Thurzó Gábor, Mészöly Miklós, Csoóri Sándor, Kormos István, később Somlyó György például –, de nyilatkozott a verseimről Weöres Sándor is, hiszen ők is érdeklődéssel figyelték a frissen érkezőket, s egésznek tekintették a magyar irodalmat, melynek viszont ma már szerintem élvonala sincs, nemhogy olyan miliője, mint akkoriban.

Ráadásul akkor még nem is szakadt politikai ideológiák mentén kétfelé a magyar irodalom…

Amikor én indultam, még értékek mentén szerveződött. S én is azt néztem Csoóriban is, Mészölyben is, a mélyen hívő Thurzóban és a világpolgár Somlyóban is. Egy mai pályakezdő már legfeljebb a magyar irodalom egyik részének „egészéhez” kapcsolódhat. Viszont amikor 1994-ben József Attila-díjat kaptam, akkori estem vagy félszáz jelenlevője között már többen voltak, akik egymással nem ültek volna le egy asztalhoz. Ezt a köztes létemet azóta is igyekeztem megtartani, hiszen mindegyik térfélen találok becsülni valót, következésképpen egyik táborban sincs valódi helyem. De én sem tudok mit kezdeni azzal, ha az egyik társaságban idézek valakit a másikból, és kérdőre vonnak, hogy mertem számra venni az illető nevét. És fordítva.

Volt az Irodalmi Szemle főszerkesztője, a Széphalom Könyvmű-hely vezetője, a Kalligram budapesti irodavezetője, szerkesztett kisebbségtudományi lapot, alapított könyvkiadót, a gyermekirodalomtól az esszén át a drámáig sok mindent írt, könyveinek száma pedig, a fordításokkal és a szerkesztésekkel együtt eléri a százat. Hogyan tudott és tud ennyi mindennel foglalkozni?

Hatvanéves koromban hallottam valakitől az egyszerű mondatot: Ismétlés nincs. Mire sebesen elkezdtem megritkítani megvalósítandó terveim listáját, s maradt rajta a húsz helyett öt-hat. Viszont mindazt, amit eddig csináltam, valahogy még egybe kellene rendeznem, hogy látható legyen, amit a folyóiratokban már betemetett az idő. Így meséimet, szlovák versfordításaim egy részét, Madách-versválogatásomat, az 1945–1948 közti időszakra irányuló kutatásaimat sikerült összefoglalnom már, színháztörténeti tanulmányaimból pedig a napokban jelenik meg egy félezer oldalas válogatás. Hátra van még Stanislaw Jerzy Lec aforizmafordítás-kötetem bővített és felújított kiadása, eddig négy-öt kötetnyi népmese-feldolgozásom együttes megjelentetése, cseh, szlovák, lengyel és orosz versfordításaim összefoglaló kötete, irodalompublicisztikai írásaim áttekintése, s az 1918–1919-es kisebbségbe kerülésünk centenáriumára Száz év – utak és kiutak címmel tíz portréval szeretném körbejárni a kisebbségi léthelyzetek és létstratégiák egyikét-másikát.

Ön komoly gyűjtögető hírében is áll...

Igen, afféle igazi parasztivadékként sok mindent elraktam az évek során, hátha jó lesz még valamire. Együtt van például gimnazista korom óta folytatott, eléggé kiterjedt irodalmi levelezésem; van egy tetemes fényképgyűjteményem ötven év hazai íróiról, színészeiről, szellemi életünk különböző szereplőiről; újságkivágásból, újsághírből, meghívóból is több halommal; s a nevemre dedikált ötszáznál is több kötet is kitesz egy kisebb könyvtárat, szerzőik pedig szinte a fél magyar irodalmat. Csak mostanában tudatosítottam, hogy mindez nem más, mint kulturális leletmentés, egy elmúlt korszak, egy letűnt világ lenyomatainak garmada, melyet talán valamelyik közgyűjteménynek is felkínálhatnék, mert a gyermekeim már aligha tudnak mit kezdeni vele.

Legutóbb 2008-ban jelent meg új verseket tartalmazó kötete. Várhatunk valamit mostanában Tóth László költőtől is?

Az elmúlt tíz évben talán összegyűlt egy újabb kötetnyi vers, ezeket jövőre szeretném kiadni. De folytatásra vár Önarckép – másokban című portréesszé-sorozatom is, melynek első kötete 2015-ben jelent meg a budapesti Gondolat Kiadónál, s amellyel azt háromkötetesre terveztük. Igen ám, csakhogy most Forbáth Imre halálának 50., születésének pedig közelgő 120. évfordulójára készítek a műveiből és a róla szóló írásokból egy válogatást.

Ismét másokról beszél, nem a saját verseiről...

Lehet, hogy ez valamilyen betegség nálam. Hiszen egészségtelenül sok minden érdekel. Nyilván nem csinálnék ennyi mindent, ha nem éreznék rá késztetést, ha nem érezném, hogy ezzel talán egy magasabb rendű parancsnak engedelmeskedem. Makacsul hiszek ugyanis az értékközösségekben, az értékek pluralizmusában, s nem érdekelnek az érdekközösségek. Úgy látszik, a jóistennek az volt a terve velem, hogy szegényen haljak meg. Aztán majd meglátjuk, marad-e néhány lábjegyzet mindebből tizenöt évvel a halálom után...