Egy kiábrándult impresszionista

„Figurális festő vagyok” – mondta Pierre-Auguste Renoir a művészetéről. Ezzel a mondattal indít a Szépművészeti Múzeum a francia festőóriás életművének szentelt kiállítása. A szeptember végén nyílt tárlatnak valóban átfogó leírását adja ez az önjellemzés, mely tematikus elrendezésben mutatja be Renoiréletművét. Portrékat, életképeket és aktokat láthatunk itt, hiszen Renoirérdeklődésének középpontjában elsősorban az arc, a test, az ember áll. A festő valós helyzetekből indult ki, modelleket festett – de nem csupán hivatásosakat és megrendelőit, hanem barátait, családtagjait, ismerőseit. Impresszionistaként érthető módon nem valósághű ábrázolásmódra törekedett – sőt, a valódi látványtól gyakran eltért, saját világát hozta létre a vásznán. A kiállítótermeket barangolva arra eszmélünk, hogy a művészettörténet egy fontos pillanatának vagyunk szemtanúi: annak, mikor a festészet rálép a modernizmus felé vezető ösvényre.

Renoirt általában impresszionista festőként emlegetik, hiszen egyike volt az irányzat megteremtőinek. Az érzéki benyomás megjelenítésére koncentráló impresszionisták számára a fény volt képeik egyik meghatározó eleme. Renoir esetében ez az emberi testre eső fény játékában nyilvánul meg, portréin az arcra vetülő sugarak formai kísérletezésnek adnak teret, aktjain a modellek bőre sejtelmesen csillog.

A Szépművészeti tárlata pont egy akt apropóján jött létre. A Fekvő női akt (Gabrielle) című, 1903-as festmény 2019-ben került a Szépművészeti Múzeum tulajdonába. A kurátorok az új festmény kapcsán készítették el a mostani tárlatot, amely Magyarországon az első átfogó Renoir-életművet bemutató kiállítás. A kiállítás a párizsi Musée d'Orsayvel és a Musée de l'Orangerie-vel együttműködésben valósult meg, de ezeken kívül több mint húsz külföldi közgyűjteményből kölcsönzött műtárgyakat a múzeum. A Szépművészeti a 2019-es vásárlást megelőzően is rendelkezett Renoir-alkotásokkal, ám ezekre jóval korábban tett szert: 1934-ben egy műgyűjtő, Majakovszky Pál hagyta a múzeumra rajzgyűjteményét, köztük tizenhárom egyedi Renoir-rajzot, 1945-ben pedig a Leány mellképét vette meg a múzeum, mely szintén egy magyar műgyűjtő tulajdonát képezte, Herzog Mór Lipótét – a szóban forgó festményt a múzeum Herzog örökösétől vásárolta.

A négy évvel ezelőtti akvizíció tehát, mely egyébként Renoir halálának századik évfordulóján valósult meg, gyűjteménytörténeti jelentőségű. Érdekesség, hogy a festő háromszor festette le az aktot: a modellt, Gabrielle-t ábrázoló, csaknem életnagyságú festménysorozat első verziója került a Szépművészeti tulajdonába – most azonban a másik kettőt is megtekinthetjük Budapesten. A kurátorok egymás mellett helyezték el a három nagy méretű aktképet, így nyomon követhetjük a különféle eszközöket és megközelítéseket, melyekkel egyazon témához nyúlt. Renoir egyébként a századfordulón, pontosan 1903 és 1907 között festette az aktokat. A festményeken felismerhető a Renoir-féle tipikus érzéki megközelítés, ám azt is érezni, ahogy a festő életműve utolsó szakaszában lassan kiszorulnak az impresszionizmus tipikus jegyei, helyette egyfajta klasszicizáló szándék érhető tetten.

1883-ban Renoir festészetében ugyanis fordulat állt be. „Végigjártam az »impresszionizmust«, és arra a következtetésére jutottam, hogy se festeni, se rajzolni nem tudok. Röviden: zsákutcába futottam” – idézik a festőt a kurátorok. A művész ebben az időszakban tehát megkérdőjelezi az impresszionizmus törekvéseseit, helyettük visszatér a festészet klasszikus elveihez, hogy új inspirációt keressen. Ezt a váltást portréi is híven tükrözik, hiszen a portréfestészet a korai évektől pályája végéig fontos szerepet töltött be Renoir festészetében. Az 1860–1870-es években festett portréi az impresszionista festészet kezdeti időszakáról, annak formai kísérletezéséről tanúskodnak. A pályakezdő Renoir számára gyakorta ültek modellt festő barátai – a Szépművészetiben most megnézhetjük például Claude Monet portréját (1875). Később, befutott festőként a párizsi értelmiségről készített portrékat, és miután feleségül vette egyik modelljét, Aline Charigot-t és negyvenésen családot alapított, az 1880-as évektől a családtagjai is egyre gyakoribb portréalanyai. Az egyik legfontosabb műremek ebből az időszakból a legkisebb fiáról, Claude-ról készített portré (1909), amely Claude-ot ábrázolja bohócjelmezben: a kép kompozíciója a 18. századi portréfestészet hagyományát eleveníti meg.

A tárlatot, mely január 7-ig látható a Szépművészeti Múzeumban, óriási érdeklődés övezi: ha egy hétvégi időpontban látogatunk el a múzeumba, valószínű, hogy sorban kell majd állnunk minden egyes kép előtt, ha közelebbről szeretnénk szemügyre venni. A kiállítást már csaknem ötvenezren látták.