Gulácsy és Csontváry találkozása Budapesten

Bár Gulácsy (1882–1932) és Csontváry (1853–1919) kortársak voltak, alkotó időszakuk súlyponti része megközelítőleg azonos időszakra, a 20. század elejére esik, arról nem szól a fáma, hogy ismerték volna egymást, illetve egymás művészetét. Mégis, a maguk társtalanságában is számos rokon vonás felfedezhető: mindketten különleges atmoszférateremtő erejű művészek, nagy utazók, akik összetéveszthetetlenül egyedi világot alkottak a megtalált motívumokból. A Gulácsy- és a Csontváry-kultuszban az eredetiség, a művészi teljesítmény mellett nyilván szerepet játszik az is, hogy mindkettejüknek tragikus sors adatott. „Na’Conxypan hercegének” érzékeny idegrendszere az első világháború kitörésének hírére összeroppant, elhatalmasodó pszichózisa miatt – néhány rövid javulást leszámítva – folyamatos kezelésre szorult, 1924-től végleg elmegyógyintézetbe került. A „Magányos cédrus”, a vidéki patikus, aki csak negyvenéves kora után kezdett el komolyabban foglalkozni a festészettel, életében alig talált visszhangra, s csak a véletlennek volt köszönhető, hogy halála után nagy méretű vásznaiból nem lett kocsiponyva a hagyatékra licitáló fuvarosok kezében.
Csontváry és Gulácsy 2023-as találkozása nem a véletlen műve, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása tágabb kontextusba helyezve rendeli egymás mellé őket: a testi vagy pszichés fogyatékossággal sújtott, egzisztenciális nehézségeket vagy fenyegetettséget átélt magányos útkeresők közé, abba a sorba, amelyre a szakirodalom az utóbbi évtizedekben az outsider art kifejezést használja. A fantázia- és álomvilág, az emlékek és víziók kitüntetett szerepe, az archetipikus elemeket is felvonultató kozmikus univerzum jelenléte, emellett a kortársi törekvésektől való érintetlenség, a saját művészi elképzelések konok következetességgel való követése közös nevező az ide tartozó művészek között.
Ezzel együtt érdemes leszögezni, hogy mindkét kiállítás önmagában is rendkívül gazdag és szemléletes egész: a fiatalabb közönségnek ideális, tartalmas bevezető egyik vagy másik életműbe, de azoknak is bőven tartogat újdonságot, akik ismerik a két alkotó pályáját.
A Magyar Nemzeti Galéria Gulácsy-kiállítása mintegy 200 művet vonultat fel, azon belül 84 festményt – nem túlzás azt mondani, hogy az életmű gyakorlatilag minden fontos és azonosított darabja egy helyen látható. Gulácsy Lajos, a pesti polgárfiú az egész művészettörténet örökösének tartotta magát: (önarc)képein volt firenzei lovag a középkor idejéből, velencei márki, piperkőc rokokó gavallér, aszketikus szerzetes, spiritualista mágus, de megtalálta magát Dantéban is. A képzeletbeli időutazáshoz folyamatosan új neveket talált ki magának, hogy aztán Na’Conxypan hercege legyen – egy játékos, finom humorral megrajzolt Mars-béli ország ura. A tárlat nagyobb tematikus egységekbe tagolva mutatja be Gulácsy központi motívumait,  kapcsolódásait, kipillantva a társművészetek – az irodalom, a zene, a színház – felé is. A jól ismert remekművek mellett (Varázslat, Eksztázis, Paolo és Francesca, Zarándokok hazatérése, Na’Conxypanban hull a hó – hogy csak néhányat említsünk), a festő több újabban azonosított alkotása is látható a kiállításon, emellett a tudományos kutatások friss eredményeiből is kapunk egy kis ízelítőt. 2022 nyarán végezték el azt az átfogó vizsgálatot, amely egyértelműen tisztázta, hogy Gulácsy két nagy méretű festménye, Az ópiumszívó álma és a Rózsalovag eredetileg egy kép volt: a nagyjából 180x300 cm-es Rococo Concerto Padovában készült 1913–1914 folyamán, majd a festő 3 részre vágta a vásznat, mondván, az ennyire monumentális képek nem illenek az egyéniségéhez. Az eredeti alkotás bal oldali részét – jelentős mértékű átfestések után – Az ópiumszívó álmaként ismerjük, a középső rész elveszett, a jobb oldali rész viszonylag ép állapotban, nagyobb beavatkozások nélkül maradt fenn, ez a Rózsalovag.

A Szépművészeti Múzeumban utoljára 60 évvel ezelőtt, 1963-ban nyílt kiállítás Csontváry műveiből – a most látható, a festő születésének évfordulójához időzített Csontváry 170 ennek a tárlatnak a rövid megidézésével indul, és Gerlóczy Gedeonnal, a hagyaték megmentőjével zárul. Az akkor fiatal építész 1919-ben ráígért a fuvarosok ajánlatára, így megszerezte az örökösöktől egyebek mellett a nagy méretű képeket. Csontváry 42 kiemelten fontos alkotását a lakásán őrizte, majd végrendeletében a magyar államra hagyta; a Ión-Pergamon Csarnokban most megtekinthető mintegy 40 alkotás jelentős részben éppen ebből a hagyatékból származik. Együtt látható A taorminai görög színház romjai és a Baalbek, A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben és a Mária kútja Názáretben, A jajcei vízesés és a A schaffhauseni vízesés, A Nagy-Tarpatak völgye a Tátrában és a Tengerparti sétalovaglás, a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban. Ez a tárlat is tartogat a reveláció erejével ható meglepetéseket: például azokat az érzékeny modellrajzokat – tanulmányfejeket –, amelyeket 1894-es müncheni tanulmányai idején készített Csontváry, s amelyek új hatásokkal gazdagítják a Napút-színek, a különös perspektívák, a nagy motívumok festőjéről kialakult képünket.
A Gulácsy-kiállítás augusztus 27-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában. A Szépművészeti Múzeum és a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményéből összeállított Csontváry-kiállítás július 16-ig tekinthető meg Budapesten, utána Pécsre költözik.
Almási Sára