Egy kettészakadt család drámája

Jiří Mádl rendezése, az ősz elején bemutatott Hullámok is ennek az időszaknak egyik megrázó fejezetét mutatja be, azt, amelyben a szovjet csapatok elfoglalják a Csehszlovák Rádió épületét.

Bohdan Sláma a hatvan felé közeledő cseh filmrendezők nemzedékének egyik jeles tagja. Szorosan ott áll Jan Hrebejk, Petr Zelenka és Saša Gedeon mellett.

„A világvégi hangulat még nem a remény halála” – üzeni Sláma. Másodszor dolgozott Arsenjevvel, aki 1993-ban zenészként, bábosként és dramaturgként csatlakozott a Forman fivérek bábszínházi társulatához, s azóta több alkalommal nyerte el aCseh Filmakadémia rangos elismerését, a Cseh Oroszlánt. Felmenői az 1917-es novemberi forradalom után a bolsevikok elől menekültek Nyugatra. Nagyapjának az egész családját kivégezték a kommunisták. Saját bevallása szerint Arsenjev nem tartozik a klasszikus forgatókönyvírók közé. Ennek egyetlen oka van: nem sokáig bírja egyedül. Az írás pedig egyfajta belső magánnyal jár, ami hosszú távon elviselhetetlen számára. Ezért vándorol a különböző műfajok között. Dokumentumfilmeket is forgat. A Forman testvérek előadásainak szereplőjeként keresztül-kasul utazgat Európában.

Két főhőse van a Világvégének: a nagypapa és annak kilencéves unokája. Mivel beteges a gyerek, ki-kiújuló tüdőgyulladásban szenved, szülei, amíg ők az idősebbik fiukkal párizsi nyaralásra indulnak, őt a hegyekben élő nagypapára bízzák. Kettőjük nyári idilljét az ország szovjet megszállása töri meg. Párizsból, ilyen hírek hallatán, nem siet haza a család, a kisfiú pedig azzal gyanúsítja a nagyapját, hogy azért nem engedi őt utánuk, mert fél egyedül maradni. Orosz nemesek leszármazottjaként a nagypapa a 20. század minden traumáját magában hordozza. Nem egy átlagos nyugdíjas. Ismeri jól a megszállók gondolkodását, tudja, mire képesek. A vacsorához csokornyakkendőt ölt, és elegánsan kiöltözik, a francia vörösborból az unokájának is tölt. Asztalt teríteni is megtanítja őt, a francia kultúrát csepegteti belé, gerinces embert akar nevelni belőle. Unokája kifinomult viselkedésére és rátermettségére ugyanolyan büszke, mint korát meghazudtoló tudására. Sorsokat és jellemeket ismer meg a gyerek, izgalmas kalandokban van része. Élvezi a környékbeliek társaságát. Minderről mégis le tudna mondani, ha tapasztalt nagyapja a szülei után engedné. Az öregnek azonban nincs szíve elengedni a gyerek kezét. Annál sokkal jobban ragaszkodik hozzá. De meg kell tanulniuk együtt élni. Elviselni a hirtelen jött társadalmi változást. A gyermeki naivitás ütközik egy érett férfiember emlékeivel. Közben felmerül a kérdés: kinek nagyobb a vesztesége? Az unokának vagy a Párizsban rekedt családjának? A politika magas falat emel közéjük.

Érzelemdús, nosztalgikus történet. Egy széthulló család felkavaró drámája. Hangulatában Jan Svěrák alkotásait, az Általános iskolát és Mezítláb a tarlónt idézi meg. De emlékeztet néhány képsorra a Jan Hřebejk rendezte Kuckókból is.

„Azért is fontos számomra ez a film, mert tele van szeretettel – mondja a rendező. – Ezt éreztem meg a forgatókönyvben is. Egyszerűen lenyűgözött a történet. A legnehezebb feladat elé a gyerekszereplő kiválasztása állított. Vojtěch Veverka maga a csoda. A film számára: telitalálat. Varázslatos, intelligens kiskölyök komoly színészi tehetséggel megáldva. Filmünk nem az ország megszállásáról szól, az csupán drámai háttérként szolgál az emberi kapcsolatok ábrázolásához. Itt a törékeny és tiszta gyermeki világé a főszerep. Festői hegyvidéken éljük meg a család erejét, az elszakadás fájdalmát, az élettapasztalatok, bölcsességek átadását és a sorssal való szembenézés bátorságát.”

„Hatvannyolcban én még csak hétéves voltam – veti közbe Ivan Arsenjev –, de a megszállás idején megdöbbentő szituációkat éltem meg, amelyek a későbbi éveimre is kihatottak. A Kommunista Párt Központi Bizottságának az épületével szemben laktunk Prágában, az ablakunk alatt álltak a tankok. A legrosszabbra is fel kellett készülnünk. Barátaim többsége a szülőkkel együtt elhagyta az országot. Amikor a nyári szünet után megkezdődött az iskola, feleannyian voltunk az osztályban, mint a korábbi tanév végén.”

A nagyapát alakító Miroslav Krobot (Tarr Béla A londoni férfi című filmjének főszereplője, a kikötői pályaudvar váltóőre) annyi sok morózus férfi után most végre a humorát is megcsillanthatja. Kedves, gyengéd érzelmekkel szerető öregember. Tonda, az unokája, Vojtěch Veverka több fordulóból álló casting győzteseként, több mint háromezer gyerek közül került megérdemelten a filmbe. A nagypapája vitte el a válogatásra, aki úgy érezte, ott a helye. Sok mindenre felkészítette őt, csak arra nem, hogy a kamera előtt többször is vízbe dobják majd, és egy dús csalánbokorban is meg kell hemperegnie.

„Még a forgatás előtt megkértem a forgatókönyvírót, hogy a lehető legrészletesebben avasson be a családja történetébe – mondja Miroslav Krobot, a hetvenkét éves prágai színész. – Őszintén érdekelt, hogy ereikben nemesi vérrel mit kellett megélniük 1917-ben. Vagyonukat elkobozták, halálos ítélet várt volna a nagyapjára, ha otthon marad. Fivérével együtt szöktek el Oroszországból, és Csehországig meg sem álltak. 1968-at Arsenjevék nem szeretnék újra átélni. Mint oroszokat, őket is gyűlölték a csehek. Nem tudták, hogyan és miért kerültek a hozzátartozóik Prágába. Hogy miért kellett elmenekülniük Oroszországból. Sokat töprengek azon, hogy milyen szemmel nézik majd a filmet Ukrajnában, ha egyáltalán oda is eljut, hiszen én egy orosz nemest játszom a történetben. Nem örülnék, ha úgy tekintenének rá, mint az Ukrajnát megszálló oroszokra.”

A szerző a Vasárnap munkatársa