Egy kaland, amely bár ne történt volna meg

Szívesen meghallgatnám ezeket az esettanulmányokat, ugyanakkor azt is vallom, hogy az írói szabadság bármilyen csavarokat megenged, ha az ok indoklást kapnak a darab végére.

Egy orvosprofesszor karrierje csúcsán véletlenül megtudja, hogy fiatal felesége összeszűrte a levet közvetlen munkatársával, és még aznap le akarnak lépni Franciaországba. A továbbiak másfél órán belül zajlanak le: megvizsgálja az asszonyt, és halálos betegséget talál nála, amellyel legfeljebb fél évig élhet. A hódítóval közli a tényállást, utasítja őt, hogy most már csinálja végig ezt a kalandot, de orvosi kíséretként menjen a nővel, vigyázzon rá, adjon meg neki mindent, és szépen, diszkréten segítse át a túlvilágra. A sima felszarvazás egy csapásra két férfibecsületbeli ügye lesz; a mindkettejük által szeretett asszonynak nem szabad megtudnia semmit, a professzor erkölcsi győztessé válik.

Remélem, nem lőttem le a poént, hiszen sikeres film is készült a műből, amely 1940-ben az év darabja lett Magyarországon, rengeteg helyen játszották azóta magyar nyelvterületen – Kassát kivéve. Az idén 80 éves Beke Sándor kifejezett kérése volt, hogy ezt rendezhesse meg az idén 50 éves kassai Thália Színházban. Tudni kell, hogy Beke Sándor nélkül nem lenne kassai Thália Színház, az ő elhatározásának és kitartásának köszönhetően vált ketté a Komáromban működő magyar társulat, hogy keleten is legyen valami. Beke csodákat vitt véghez a kassai társulattal, az ő nevéhez fűződik például Az esőcsináló vagy A vágy villamosa, hogy csak kettőt említsek a számomra zsigeri élményt nyújtó rendezései közül. Azt pedig talán felesleges elemezni, mit jelent egy város és a szűkebbtágabb régió magyarsága számára egy magyar színház jelenléte.

A Thália pár éve Európa legészakibb magyar színháza szlogennel kezdte hirdetni magát, bármit is jelentsen a meghatározás. Nyilván pozitív dolgot igyekszik jelenteni, mert minden előadás előtt elhangzik ez a földrajzi tényállás hangfelvételről, Nádasdi Péter szájából, mielőtt a színművész a mobiltelefonok kikapcsolására figyelmezteti a nagyérdeműt. Nyilván azt igyekszik jelenteni, hogy a kassai teátrum valamiben különleges, egyedi, megkerülhetetlen. És a térképre nézve csak bólintani tudok, mert tényleg így van ez, semmi kétség. Ráadásul Márai Sándor szülővárosáról beszélünk, ahol eddig még nem mutatták be a Kalandot, 1940 legjobb darabját. Úgyhogy csak óvatosan a fintorgással, gondoltam magamban a főpróba után, ami már majdnem bemutató, vagyis kevés az esély, hogy bármit változtatnának az előadáson szerdától csütörtökig. Ennyi kerek évforduló (Beke Sándor 60 éve rendez, ez még ide kívánkozik), ennyi irodalom és drámatörténeti tényállás, ennyi nemes harc után vajon mennyire számít tiszteletlenségnek feltenni azt a kérdést, hogy „de minek”.

De minek? Mit kezdjünk mi most ezzel a művel? Eltelt 79 év a Kaland első bemutatója óta, és ezalatt nagyot fordult a világ. Vajon akkoriban tényleg így, ilyen mesterkélt, kimódolt mondatokban beszéltek egymással az emberek? Vagy csak a sokkoló történet hatotta meg a korabeli kritikusokat, akik nem ejtettek szót erről a tényezőről? Honnét tudhatnám én ezt? Nyilván sehonnan.

Szóval láttam egy (számomra) ósdi verbális klisékkel prezentált művet, amely szerintem a realista paneleket alapul véve sem áll meg a színpadon. A színészek közül talán az egri Kelemen Csaba érezte magát legjobban a szerepében, Anna, a fiatal feleség szerepére pedig azt a Kiss Szilviát kérték fel, aki tizenöt éve nem szerepelt tháliás előadásban. Mondanom sem kell, hogy ő is megtesz minden tőle telhetőt, miközben az is megfogalmazódik bennem, hogy a független Csavar Színház színeiben mennyivel hasznosabb, amit csinál. Madarász Máté nem igazán tud mit kezdeni a fiatal csábító szerepével, mint ahogy a mellékszereplők sem értékelhetőek teljes bedobással, mivelhogy a darabban csak epizódszerepeik vannak, azaz a szerző sem tartotta őket túl sokra.

Nem részletezek olyan nüanszokat, mint a kiválasztott zenék – Vivalditól a tévékrimit idéző dallamokig –, a vizuális effektusok, élükön a dráma beköszöntését illusztrálandó villámlással, vagy az olyan kínos bakik, mint az űrkapszulára (esetleg a sci-fikben gyakori intergalaktikus transzmitterre) emlékeztető röntgenkészülék, illetve a professzor által kért oltótű helyett behozott infúziós cucc.

Azt javaslom, hogy nézzék meg minél többen ezt az előadást, és kiki értékelje a maga szájíze szerint, mivel számomra a színház valami teljesen mást jelent, ezért nem szeretném összemosni a kategóriákat. Márai Sándor Kalandja végre megérkezett a szerző szülővárosába. Örüljünk ennek, ha és amennyiben tudunk még manapság bárminek örülni.