Egy húron pendültek

Nem volt rossz találmány a zeneiskola. Jó volt azoknak a gyerekeknek, akiket már otthon az asztal körül kergettek, ha nem akartak koncertre menni; meg azoknak is, akik csak vágyták a zenét, de szüleik fölösleges hívságnak minősítve legyintettek, ha szóba került. Igaz, volt egy hátránya, protekció híján már az első osztályban be kellett iratkozni, aki lemaradt, pechje volt, legföljebb a népművelési intézetekben vigasztalódhatott. Igaz, egyik sem azért jött létre, hogy művészeket képezzen, de a zeneiskolából számtalan olyan diák került ki, aki konzervatóriumban folytatta, onnan zeneművészeti főiskolára került, majd valamelyik opera színpadára, zenekarába. S hogy szokja a gyerek a föllépést, évente két-három koncertet szerveztek a tanító nénik (sajnos ott is kevés volt a pedagógus férfi). A szülők pedig áhítattal hallgatták, hogyan nyekergetik a vonós hangszereket, hogyan püfölik a zongorát, hogyan visíttatják a furulyát gyerekeik. Akkor változott meg valami, amikor valamelyik kis cigánylegény állt föl a pódiumra. Már a kezében is másként állt a hegedű, és amikor megszólaltatta, igazi zenei hangok jöttek ki belőle.

Évekkel ezelőtt egy Gidon Cremer-koncerten ültem. Úgy éreztem, nekem muzsikál. Egy szál hegedűjének hangjai mintha a lelkemmel beszélgettek volna.

Lassan évente visszatérő vendég Pozsonyban a 100 tagú Budapest Cigányzenekar. Mintha hegedűvel a kezükben születtek volna. Pedig biztosan ők is végigjárták a gyakorlás kénköves poklát, amikor a tanár könnyed mozdulatára huszadszor is kiröpül a hangszer az álla alól, mert még mindig nem tartja elég keményen, határozottan, amikor az ember már a sarokba vágná, mert ötvenedszer sem az a hang szólal meg, amelyet a tanár hallani akar, amikor már azt képzeli, színpadon áll, már-már hallja a közönség tapsviharát, és még mindig csak a g-mollnál tart. Ők már mindent tudnak. Végigsüvít a hangorkán a koncerttermen, beleremegnek a falak, a székek; már nem is emberi, a csoda határát súrolja, ahogy a száz vonó egy húron pendül. Brahms magyar táncai, Strauss polkája, Hacsaturján kardtánca, fergeteges cimbalomszóló, brillírozó prímás. És Věra Bílá, a Csehországban élő cigány énekesnő, aki más színt, más hangot hozott.

Ha Gidon Cremer zenéje gyógyír fáradt, pihenni, felüdülni vágyó lelkeknek, Věra Bílá és a 100 tagú Budapest Cigányzenekar robbanó, magával ragadó zenezuhatag. Nekünk, akik nem vagyunk vájt fülűek, akik nem igazán értik, inkább csak érzik a zenét, a megfoghatatlant.