Egy gyöngéd barbár

Vladimír Boudník alkotásaVladimír Boudníkot ma számos teoretikus a második világháború utáni cseh képzőművészet legkiemelkedőbb egyéniségének tartja. Egyes alkotásai nemcsak szülőhazájában, hanem az akkori nemzetközi színtéren is jelentős formaújításnak számítottak, munkássága és életfilozófiája a cseh neoavantgárd mozgalom több nemzedéke számára volt meghatározó.

Boudník alkotói éveiben, az ötvenes, hatvanas években nem nagyon, a normalizáció időszakában pedig még kevésbé részesült méltó hivatalos elismerésben, így életművének feltérképezése, a kánonba való elhelyezése csak a rendszerváltás után kezdődhetett meg, és mindmáig tart. Ennek a folyamatnak a része a Zdeněk Primus koncepciója alapján megrendezett tárlat, amely számos csehországi színhely után most Pozsonyba érkezett.

A kiállítás az Avantgárd és underground között címet viseli, ami elgondolkodtató, hiszen a két fogalom a pártrendszer alatt szinte végig ugyanazt jelentette: a progreszszivitás, az aktuális kérdések feszegetése, ami nemcsak az avantgárd, hanem minden korszerű művészet lényege és létfeltétele, a keleti blokk országaiban rendszerint mindig illegalitásba, undergroundba kényszerült, tehát az egyik kategória feltételezte, átfedte a másikat, és köztes állapot nem létezett. Ideiglenes kivételt ebből a szempontból Csehszlovákiában csupán a hatvanas évek képeztek, amikor a dogmatikus szocreál kultúrpolitika által addig kirekesztett művészek egyfajta félhivatalos státusban működhettek, így az avantgárd képviselői előjöhettek az illegalitásból, ezáltal azonban az underground vesztett értelméből. Mindebből kiindulva a cím Boudník esetében inkább kronologikus üzenetet hordoz, tehát azt jelzi, hogy míg az 1949-től az ötvenes évek végéig terjedő időszakban a művész csak csekély érvényesülési lehetőséget kapott, a „föld alatt”, ismeretlenül (többnyire munkahelyén, a vysočanyi Cseh Gépművekben) kényszerült alkotni, addig a prágai tavasz idején nőtt az avantgárd nyilvánossága, így valamelyest Boudníké is, noha kiállításai jobbára külföldön, és nem hazájában kerültek megrendezésre. Míg az ötvenes években Boudník „csak” a cseh underground első nemzedékének, legjobb barátainak, Bohumil Hrabalnak és Egon Bondynak szűk körében mozgott, addig a hatvanas években már egyre többen lettek rá kíváncsiak a szakma nyitottabb képviselői és a fiatalság köréből, nem utolsósorban különcsége és nyilvános, utcai akciói miatt.

Ha az avantgárd fogalmán egyszerre értünk formai és világnézeti újítást, ha olyan, a társadalom, esetleg az emberiség megújulását hirdető programként értelmezzük, melyben a művészetnek kiemelt szerepe van, akkor Boudník – számos, Keleten és Nyugaton egyaránt avantgárdnak titulált képzőművésszel szemben – valódi avantgárd művész volt. Háborús-munkaszolgálatos élményei, a tény, hogy autodidaktaként alkotott, valamint a munkakör, amelyben az ötvenes években és a hatvanas évek első felében dolgozott, mélyen rányomták bélyegüket alkotásaira, világlátására. A háborús borzalmak emlékei többek között számtalan háborúellenes kiáltvány megírására késztették, a gyári környezet hatására pedig egy olyan antielitista művészetszemléletet sajátított el, amelyet ma gyakran a később fellépő Joseph Beuys filozófiájához hasonlítanak. (Talán nem véletlen, hogy ő is autodidaktaként kezdte, és háborús élményei szintén erősen befolyásolták). Az általa explozionalizmusnak nevezett egyszemélyes irányzat szerint a művészi alkotásban bárki részt vehet, ehhez azonban egy olyan össztársadalmi szemléletváltás és átfogó népnevelés szükséges, amely fogékonnyá tenné a tömegeket az absztrakció, a világ banális részleteiben lakozó szépség iránt, melyből inspirációt merítve mindenki képessé válna alkotó tehetségét kibontakoztatni. Ezt elősegítendő Boudník egyrészt közönség előtt, az utcát járva demonstrálta elméletét, másrészt az explozionalizmusnak a lírai absztrakciót preferáló esztétikája által vezérelve készültek aktív és strukturális grafikái, metszetei és különböző, forradalmi vegyi eljárásokkal előhívott fotói, melyekből néhány a tárlaton is szerepel. A mai művészettörténet éppen technikai újításainak jelentőségét emeli ki, és azt az inspiratív hatást, amelyet a hatvanas években fellépő cseh képzőművészek egy csoportjára gyakorolt. Tragikus, 1968-ban máig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halála egy olyan munkásságnak vetett véget, amely nem csupán a hivatalos művészetszemléletnek, hanem az attól részben független prágai szakmai értelmiségnek is csak nehezen volt megemészthető.

Mert jóllehet Boudník nevét Hrabal írásaiból (ő a főszereplője a Gyöngéd barbárok című Hrabal-műnek is), illetve a róla készült életrajzi filmből egyre többen ismerik, az a kétségkívül újszerű gondolkodás és művészet, amely személyiségét fémjelezte, és amely életútjával együtt példátlan egységet alkot, sokak számára ma is idegenül hat.