„Egy gutaütött ne pofázzon”

A legfigyelemreméltóbb talán az, hogy az alkotói folyamat romantikus misztifikálása helyett a szorult léthelyzetekben segítségünkre siető misztikum uralkodik el: s a vers „egy parányi titok / amit magunkba lehet inhalálni”. Az alkotói folyamat medikalizálódik: az orvosi szókincs és a kórházi közeg belterjes szavaival, kifejezéseivel tárul fel, ugyanakkor e fordulatok szimbólumokká nemesednek. A gutaütött önnön kiszolgáltatott emberi mivoltának áldozata, és a társadalom konstruált valóságát jelentő szadisztikus-mazochisztikus gépezetének játékszere.

A betegség – már a romantika óta – költészetileg mindig is túlmisztifikált és ritualizált. Monoszlóy a hagyományt a tudatfolyam szabad áramlásával töri meg, korántsem a szürrealisták önkontrolltalanságával, épphogy a személyesség konstans jelenlétével, a „szabad ötletek jegyzékének” stilizált, áttranszformált tapasztalatával.

„Az alany is homályba feslő” – bizonytalanítja el Monoszlóy részint a szerzői funkciót, részint a racionalitás igényét: az emlék bezáródik a szavakba, s követhetetlenné, pontosabban szólva túlságosan is általánosba nyílóvá válik. A paradoxonhalmozás kulcseljárássá válik: „történjen úgy / mint a megtörténhetetlen”, „a pillanatba zárt kinyithatatlan” – s ebben az ijesztő koordinátarendszerben jelölődnek ki egy újfajta otthonosság biztos pontjai. Ez az újfajta, szinte léttelen létezés új ábécét követel magának („alighanem rossz ábécét tanultam”), s egy klasszikus apparátussal leírhatatlan univerzumot nyit meg.

Az élet eseményei egy perpetuum mobilét szimulálnak, az írás is annak látszik, s minden egy „ismeretlen korba“ kerül át: a szóból ráadásul hangeffektus lesz, a nyilvánvalóból rejtély. A beteg által vizionált temetés képe egyrészt a létből való kilábolás képe, másrészt a kiszolgáltatottság dühének rajza („ás az ásó / önmagától”). A test tagjainak felismerése a fájdalomban és az újraérzékelhetőségben, az evidencia megtapasztalása. A test kívülről való szemlélése zseniális érzékenységre vall: Gottfried Benn lép a kórterembe, ahol „hancúroznak a nyomorékok”. A „kezelések” poézisének átlényegült nyelve lényegében lefordíthatatlan, s az olvasás izgalma épp a „kórképszerű” dekódolhatatlanság (mely ugyan lényegében minden szöveg sajátja, ám itt tudatosabb az intenció) hiányában leledzik.

Monoszlóy Dezső lírai poémája tragikusan gyönyörű olvasmány, a modernista költészet esztétizált felfogásának szép terméke.

Monoszlóy könyvét Nagy Zoltán kiváló rajzai díszítik, az igényes, példaadó szerkesztés pedig Haraszti Mária keze munkáját dicséri.

(Monoszlóy Dezső: Gutaütöttek balladája, AB-ART, 2002.)