Egy goromba úr naplójegyzetei nyilvános énje megteremtésére

Az olvasók szeretete után sóvárgó és hírnévre vágyó írók többségének eszébe sem jutna a Gombrowiczéhoz hasonló magatartás, akit elkülönülése a bevett és hagyományos formák alkalmazásától, az élet bármely területével kapcsolatosan hangoztatott különvéleménye és már-már képromboló dühe kiemel a lakáj lelkű írótársadalomból. Az olvasóival szemben nem ritkán gorombaságokat elkövető, sajátos érvelési módszerekkel élő, önmagát az igazság egyedüli birtokosaként láttató író mégis tiszteletet parancsol, műveinek olvasása közben a befogadónak idővel az a benyomása alakul ki, hogy Gombrowiczot nagyon is komolyan kell vennie. A nem mindennapi pimaszságra vetemedő lengyel író a közelmúltban a Kalligram Könyvkiadónál megjelent műve nem könnyű olvasmány, ugyanakkor könnyen magával ragadja olvasóját, ha az kellő megértéssel, nyitottsággal felvértezve fogja kezébe a szerző 1953 és 1956 közti időszakban írt naplóját.

A napló műfaja egy kissé átalakul Gombrowicz tolla nyomán. A naplója nem esetleges, napi rendszerességgel végzett feljegyzéseket tartalmaz, az író célja nem az, hogy tudósítson személyiségének alakulásáról, sokkal inkább az, hogy megteremtse nyilvános énjét. Ezzel a gesztusával önmagáért harcol. Az én fokozatosan épül fel a műben, egy olyanfajta én, mely nem tűri a felemásságot, a félénkséget és a szégyenlőséget. Ez az én időnként megrázóan őszinte vallomásokra ragadtatja magát, ez a tény persze nem zárja ki, hogy esetenként valódit lódítson. Az író művében pókerarccal számol be olyan eseményekről, melyek egész egyszerűen nem történtek meg. Gombrowicz a naplójában leírtakkal ellentétben sosem járt Stockholmban, bizonyos Gaetano herceggel sem találkozhatott, mivel ez a különös figura nem létezett. Könyvének fiktív részletei az olvasónak azt a benyomását erősítik, hogy megszerkesztett műalkotást, tulajdonképpen egy regényt tart a kezében.

Szerző és műve sajátos viszonyára figyelmeztet az író, a naplójában egy helyen ez a különös kitétel olvasható: „nem tudni, a mű-e az ürügy, hogy kifejezzem magam, vagy én vagyok a műnek az ürügye”. Gombrowicz nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy meglepje olvasóját, könyvét valósággal elárasztják az ehhez hasonló kijelentések, melyek gondolkodásra ösztönzik a mű befogadóját, egyszersmind arra, hogy átértékelje a dolgok felületes szemléletéből fakadó viszonyát a világgal. Az író minduntalan a jelenségek értékarányos szemléletére sarkallja az olvasóit, mondván „csak a rendíthetetlen jelenségeknek van létjogosultsága.” Nyaktörő gondolkodásra biztat a szellemi stagnálás idején. A „száműzetés iskoláját járó” és „szabadságra szakosodott” író alapélménye, hogy a kultúra mára elszakadt gyökereitől, ugyanakkor azt is vallja, „nincs az a hatalom, amely lefékezhetné a kulturális termelés folyamatát”. A probléma megoldását véleménye szerint pusztán egy élethez közelibb, brutalizált kultúra jelentené, ha a kultúra nem csupán azok terméke lenne, akikből a báj és a szépség már elköltözött, akikben a halál valósul meg fokozatosan. A trágárság tele van energiával, át van itatva költészettel, mondja Gombrowicz. A művészetnek előbb-utóbb ki kell vonulnia nevetséges szentélyeiből, a festmények nem a múzeumokba valók, ahol tömérdek remekmű porosodik egymás mellett a falakon, hanem a lakásokban van a helyük, ahol nap mint nap örömet szereznek szemlélőiknek.

Semmi sem bosszantja Gombrowiczot olyannyira, mint az emberek nagy tömegének sznobizmusa. Mérhetetlen ellenszenvet érez mindenféle sznobizmus iránt, tudja, hogy az emberek többsége hamis nyelvet használ, és a képtárakban tolongó tömeg abban a pillanatban lelepleződik, amikor az eredetivel tökéletesen megegyező másolat kevésbé tetszik neki. Az író már-már a próféták dühével ostoroz mindenféle sznobizmust, pontosan tudja, a múzeumlátogatók általában nem csodálják a műalkotásokat, hanem csak törekszenek a csodálatukra.

A gőg, az önhittség és az ambíció az alkotás motorját jelentik. Éppen ezért Gombrowicz mindenáron meg akarja őrizni fölényét olvasóival szemben, és bár tudja, hogy a kritika csupán egy az ítélethirdetés magaslatára emeltetett magánvélemények közül, tisztában van a valóságnak azzal a tragikus aspektusával is, hogy „a hülyék ítélete szintúgy számít”. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a szerző vitára szólítja olvasóit, nem, ez meg sem fordul a fejében, az író nem válaszol, hanem kijelent, szentül hisz igazában, és ez így van rendjén, az író dolgába senkinek nem szabad beleszólnia, az irodalomról írni egyébként is könnyebb, mint irodalmi szöveget létrehozni.