Egy fordító műhelynaplójából

Az ismert szlovák műfordító, kiadó, kultúrdiplomata és tanár, Karol Wlachovský magyar és szlovák irodalomról írott tanulmányait, vele készült interjúkat, és munkásságát értékelő két további írást foglal magába a Kiss Gy. Csaba és Tóth László által összeállított kötet. Bizonyos fokig rendhagyónak mondható, hisz azáltal, hogy az olvasó a beszélgetések és visszaemlékezések gyűrűjében olvashatja a szerző irodalmi reflexióit, nemcsak komparatisztikai ismereteit bővítheti, hanem megismeri e sokágú tevékenység jellemezte, de mégis egy célt szolgáló életpálya mögöttes mozgatóit is. Wlachovský útját a magyar nyelvhez és irodalomhoz, a kiadóként szerzett gyakorlati tapasztalatait, a budapesti Szlovák Intézet igazgatójaként megélt élményeit. Ezen keresztül pedig nagyon sok adalékot megtudhat a szlovák–magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok múltjáról és jövőjéről, a kultúrközi párbeszéd neuralgikus pontjairól, eleddig kihasználatlan lehetőségeiről.

Wlachovský könyvét olvasva feltárul a fordítás egész pragmatikája, nemcsak az általános elvek szintjén, hanem „élesben”, egy fordító irodalmak, kultúrák közti termékeny ingázását megörökítő olvasó- és műhelynapló formáját öltve. Wlachovský „ars translatologicá”-jában sajátos módon fonódik össze két, nem feltétlenül összeegyeztethető szempont: az egyéni ízlés és a befogadó irodalom támasztotta igények. Szerinte minden lefordított műnek a befogadó irodalmat kell gazdagítania, pótolnia a hiányokat, esetleg inspirálnia is annak későbbi alakulását. Nincs értelme „olyan szerzők műveit lefordítani és kiadni, akikkel, illetve amelyekkel csak a lefordított művek bibliográfiáját bővítenénk”. Ezért a fordítónak jó érzékkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy felismerje és ne hagyja elillanni a „kedvező pillanatot”, hisz az idegen mű pozitív fogadtatásában ez is legalább annyira meghatározó, mint magának a műnek az „immanens" minőségi mutatói. Bár a szerzőnek az ún. „(cseh)szlovákiai magyar irodalom” státusát érintő („A csehszlovákiai magyar irodalom kétségkívül része a cseh és szlovák irodalmi kontextusnak. Az is nyilvánvaló, hogy nyelvében az egyetemes magyar irodalomhoz kötődik. Ez a kettős kötődés teszi sajátossá, egyedivé”), illetve Örkény irodalomtörténeti elhelyezésére vonatkozó kijelentéseivel („Örkény szerepe a magyar irodalomban pótolhatatlan, mert ő emelte ki az irodalmat az anekdotázásból, és honosította meg benne a groteszket”) nem tudok egyetérteni, a magyar írókról készült rövid portrékat átolvasva el kell, hogy ismerjem: Wlachovský biztos kézzel válogat. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki a ’70-es évek derekán Ottlik Géza, a ’80-as évek első felében pedig éppen Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Mándy Iván és Mészöly Miklós műveit ültesse át szlovákra. A magyar irodalom mai, uralkodónak mondható kánonában az említett szerzők mindegyike „élpozícióban” van, ami azonban nem volt róluk elmondható a fordítás idején, sőt. Wlachovský egyéni ízlése tehát mintegy „igazolta” az irodalmi kánon későbbi módosulásait.

Ismertetésemet egy, a szerző fordítói-irodalomközvetítői krédójaként is olvasható gondolattal zárnám: „Életem egy részét a magyar irodalomnak szenteltem. Ám hiszem, igaz a gömöri mondás: Aki többet ad, annak több marad. Nos, nekem bőven maradt, sőmég több marad abból, ami még vár reám”.

Karol Wlachovský: Köztes szerepben. Párbeszéd a magyar és a szlovák irodalommal – közös dolgainkról. Ister 2001