Egy film két írózseniről és régiónk történelméről

Az emészthetőség egy dokumentumfilm esetében elsősorban az információk adagolásán áll vagy bukik. Ha a néző elveszti a fonalat, hiába mutatnak neki szép felvételeket. Ha pedig egyik „főszereplő” sem él már, igazi művészet úgy tálalni a témát, hogy mégis ők legyenek a középpontban.

A rimaszombati MaSkmédia Stúdiónak, azaz Szekeres Évának és Lichtmanneg-ger Lászlónak sikerült ez a bravúr, pedig egyikőjük sem végzett filmes szakot. Viszont 2005 óta folyamatosan „híradóznak”, amely műfaj a maga nemében szintén művészet. Szabad idejükben pedig figyelemre méltó dokumentumfilmeket készítenek. Legutóbb a bársonyos forradalom rimaszombati lefolyásáról és utórengéseiről, 2017-ben pedig a második világháború végén a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt gömöri magyarokról.

Az egymástól minden szempontól távol álló, egymással mégis rokonságba kerülő két írózsenit fókuszba helyező Márai–Madách című filmet múlt csütörtökön mutatták be Pozsonyban. Másnap Rimaszombatban láthatták a nézők, ma Füleken vetítik le, és hamarosan bárki megnézheti a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának YouTube-csatornáján. Azért ott, mert a múzeum, illetve a Hagyományok és értékek polgári társulás megbízásából készült a film, és ők gereblyézték össze rá az anyagiakat is. A Jarábik Gabriella vezetésével működő múzeumhoz tartozik mindkét író emlékházának üzemeltetése, Alsósztregován, illetve Kassán. Emellett folyamatosan keresik az új lehetőségeket a tájainkon keletkezett magyar kulturális értékek bemutatására.

De nézzük, miről is van szó ez esetben. Madách Imre gyermekeinek leszármazottai között volt egy Madách Alice nevű hölgy, aki 1907-ben feleségül ment Grosschmid Károlyhoz, a kassai id. Grosschmid Károly fiához, aki testvére volt Grosschmid Gézának, Márai Sándor édesapjának. Alice a nógrádi kisközség, Csesztve kúriájában nőtt fel, amely Madách Imre anyai örökségeként került a család tulajdonába. Az ember tragédiájának költője 1844 és 1853 között életének legboldogabb éveit töltötte itt feleségével (majd visszamentek Alsósztregovára, a Madách-kastélyba, ahol egy jóval stresszesebb fejezet kezdődött – de ez most nem tartozik ide).

A II. világháború utolsó évében a családtagok külföldre menekülnek, Alice azonban nem tud megmaradni Németországban, hazatér Csesztvére, ahol meg kell emésztenie, hogy mindenét elveszítette. A birtokot államosították, a kúriát három családnak utalták ki, és örülhet, hogy meghúzhatja magát az eredetileg tyúkólnak épített vityillóban. Később jut neki három szoba az egyik szárnyban, 1964-től pedig ő lesz a Madách-múzeum gondnoka és tárlatvezetője. Az első, még csak két teremből álló kiállításon helyet kapó tárgyak, iratok, dokumentumok nagy része is tőle származott. A múzeumnak nem is volt rendes nyitvatartási ideje, ha látogatók érkeztek, Alice néni bármikor készségesen kalauzolta őket.

Mindezt az unokája, Grosschmid Péter meséli el a filmben, aki beszél nélkülözéssel teli gyermekkoráról, amely mégis boldog időszak volt, és aki a következő szellemes meghatározást kapta örökül édesapjától a származást illetően: „Aki az őseivel dicsekszik, olyan, mint a krumpli. Ami értékes belőle, a föld alatt van.”

A dokumentumfilmben öt leszármazott vall saját életéről és a családi kötelékekről, valamint a csesztvei birtokhoz fűződő gyermekkori élményeikről. Szanaszét élnek a világban, de ahogy telnek a percek, kirajzolódik közöttük egy markáns kötelék. Nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy ki kinek a kicsodája, hanem régiónk viharos történelme is megelevenedik, 1848-tól a szövetkezetesítésig.

„Két évig dolgoztunk ezen a filmen, ami elegendő idő ahhoz, hogy az emberben kialakuljon valamiféle személyes kötődés a szereplők iránt. Úgy esett, hogy plátói barátságba kerültünk velük, akik egymástól függetlenül mindannyian elmondták, hogy a származás önmagában nem érdem. Büszkék rá, de nem szeretnének kérkedni vele. Ugyanakkor az is kiderült, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy az embernek gyermekkorában a polcról egy rozsdás pléhbögre vagy egy Goethe-kötet esik-e a fejére. Ezek az emberek transzgenerációs örökségként megkapták azt a fajta kritikus gondolkodást, amely képes előbbre vinni a világot” – mondta a pozsonyi bemutatón Szekeres Éva, az egyik rendező. Merthogy a filmnek két rendezője van: Lichtmannegger László a látványért és az aláfestő zenéért felelt, kolléganője pedig a szöveges tartalomért. Mivel a film a világjárvány alatt készült, sok mindent telefonon és interneten keresztül kellett megoldani a személyes találkozás helyett, ami kissé bonyolította a munkálatokat. A segítők listája hosszú, de egy nevet azért említsünk meg: az impozáns drónfelvételek, illetve az elképesztően részletes családfa grafikai ábrázolása Boholy Zoltán munkáját dicsérik.

És egy szép gondolatot is idézzünk egy New Jersey-ben élő Madách-leszármazottól, Czike Imrétől, aki szerint legnagyobb kincsünk a kultúránk és a nyelvünk. Ennek a kettőnek kellene összekapcsolnia a nemzetünket, kihagyva a pakliból a mindenkori politikát.