Egy diktatúra szomorú rocksztárjai

A Nyár című orosz filmet jócskán megelőzte a híre. Akik nem tudták, ki számít ma abszolút sztárrendezőnek az orosz színházi világban, megtanulhatták Kirill Szerebrennyikov nevét. Európa-szerte rendez előadásokat, szó szerint hajba kapnak rajta a színházak, és több filmet is letett már az asztalra. Sikkasztással vádolják (erről sokat írtunk, most nem részletezem), a Nyár utolsó forgatási napját követő reggelen bilincsben vitték haza Moszkvába, a vágást már házi őrizetben csinálta, és másfél éve nem hagyhatja el a lakását. 

Először is köszönjük meg az orosz hatóságoknak, és személy szerint Putyinnak is, hogy engedték befejezni ezt a filmet. Még akkor is, ha nyilván tudták, hogy nagyobbat robban a hír, ha nem engedik. Sokkal szebb lett így a világ: született egy elgondolkodtató, különös hangulatú, nívós, mégis könnyen fogyasztható film, amely nemcsak két rosszkor, rossz helyen született zenésznek állít emléket, hanem egy egész nemzedéknek. A nyolcvanas évek leningrádi fiataljainak, akik számára a rockzene gyógyírt jelentett a sivár hétköznapokban. Kalandot, kiutat, teret az álmodozásra, az összekacsintás lehetőségét és a szabadság leheletét. A filmidő több, mint felében együtt lógó, lakásokban titkon Velvet Undergroundot, Bob Dylant, T-Rexet és egyéb „tiltott gyümölcsöt” kóstolgató srácokat láthatunk. Azt is megnézhetjük, milyen volt egy rockkoncert a nem kívánatos csápolás, tánc és együtt éneklés nélkül. És jelen lehetünk a dalszövegek cenzúrázásánál, amikor a szerzőnek el kell magyaráznia a párt zenei szakértői előtt, mire gondolt, amikor ezt meg ezt a sort írta. 

A sztori nem bonyolult: egy harmincas rocksztár segít befutni egy fiatal zenésznek, mert tetszenek neki a dalai, és régi önmagát látja benne. A tanítvány hamar lekörözi mesterét, nemsokára már érte rajongnak a lányok, köztük a mester felesége is. A végén kiderül, kié lesz a nő. Izgalmasabbá teszi az összképet az a tény, hogy valós személyekről van szó.

Mike Naumenko, a Zoopark zenekar frontembere valóban nemzedékének sztárja volt, akit sokáig a legeredetibb orosz szövegírónak tartottak. Angol tagozatos suliba járt (egyik tanárja kezdte Mike-nak hívni Mihail helyett), ezért minden nehézség nélkül koppintotta a legjobb amerikai és brit szerzők szövegeit, elsősorban Bob Dylant és Lou Reedet. Zenei megoldásokat is bátran lenyúlt. A fiatal Viktor Tsoi felbukkanása ébresztette rá, milyen középszerű figura ő az eredeti ötleteket hozó, kirobbanóan tehetséges sráchoz képest. 

Az apai ágon koreai gyökerű Tsoi szerepére egy Németországban született, koreai származású színészt talált a rendező. Teo Yoo korábban csak pár mellékszerepet kapott itt-ott, és egy kukkot sem tudott oroszul. Eredetileg az állt a szerződésében, hogy angolul beszélhet a filmben, és majd utólag szinkronizálják, aztán a forgatás előtt Szerebrennyikov közölte vele, hogy mégis oroszul kellene fonetikusan bemagolnia a dialógusait, mert zavarná a nézőt, ha másképp mozogna a szája. Volt utószinkron, mégis talán emiatt tűnik sok jelenetben bizonytalannak a fiatal színész. Persze nem ismertük az igazi Tsoit, lehet, hogy ő is ilyen volt. (Amikor 1990-ben, 28 évesen meghalt autóbalesetben, állítólag több rajongója öngyilkos lett a hír hallatán.)

Naumenkót (aki csak egy évvel élte túl mentoráltját) egy mai orosz rocksztár, Roman Bilik játssza, a Zveri nevű banda frontembere. Alakítása eléggé hullámzó, szinte csak a koncertjelenetekben meggyőző, amikor ismerős terepen mozoghat. A Nyár nem neki köszönhetően izgalmas, hanem a rendezői ötletek miatt. Egyes pontokon „megbolondul” a történet, a szereplők fura helyeken fakadnak dalra, például egy vonaton, ahol az utazóközönség vokálozik a Talking Heads Psycho Killerében, miközben a szólót éneklő srácot punkfrizurája miatt vegzálják a rendőrök. Vagy egy trolin, ahol megfáradt munkások éneklik Iggy Poptól a Passengert. Vagy amikor éjjel, a szakadó esőben egy rozoga nő rázendít a Perfect Day-re Lou Reedtől. A dalszövegek (az orosz nyelvűek is) sok esetben szembe mennek a látvánnyal, erős kontrasztot képezve.

Vladislav Opelyants kamerája gyakran hátulról, szinte lopakodva követi a szereplőket, amint jönnek-mennek a lepukkant, régi dicsőségét már csak nyomokban őrző városban. Még gyakrabban csak a központi figurára fókuszál a kamera, a kép háttere elmosódik. A meg nem történt, musicalszerű jeleneteket pedig harsány, graffitis stílusban, pirossal színezi. 

A ráérősen hömpölygő, fekete-fehér filmbe néhány másodperces gyors, színes snittek is kerültek – talán ezzel jelzi a rendező, milyen lehetett volna az élet Leningrádban, ha hagyták volna szabadon élni, szeretni, tombolni, kibontakozni azt a generációt, amelyet mi most úgy nézünk, mintha valami régi, kosztümös filmet mutatnának nekünk.