Egy átlagember tűnődése az év fordulóján, de egyébként bármikor

Fél évszázad a történelemben nem számít nagy időnek, egy ember életében viszont nem kevés. Én naiv, azt gondoltam, hogy az ember élettapasztalata a kor előrehaladtával gyarapszik, növekszik.

Manapság szembesültem a felismeréssel, hogy nálam valami kimaradt, pedig azt hittem magamról, hogy nyitott szemmel, füllel járok, olvasgattam is itt-ott, ha nem vagyok is valami fene művelt – de reméltem, hogy a körülöttem élők között amolyan átlagos műveltségre sikerült szert tennem.

Gyermekkoromban a mi családunkban érvényesült az „anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz” igazsága. Abban az időben nem voltak családsegítő programok, nevelési tanácsadók sem működtek, szüleim mégis a maguk egyszerű bölcsességével igyekeztek formálni, alakítani, emberségre nevelni. Annak ellenére, hogy szerény anyagi körülmények között éltünk, szép, kiegyensúlyozott gyermekkorom volt.

Az iskolában is szerencsés voltam. Volt néhány kitűnő tanítóm, illetve tanárom. Tehetséges nagyszerű emberek, akikre valóban illett a tanító jelző, igazi „lámpások” voltak – el is üldözték némelyiket a faluból, volt, akit még a katedrától is eltiltottak. Az iskolában minket úgy tanítottak, hogy tudjunk ideálokért lelkesedni. Hát lelkesedni elég jól megtanultam! Hogy nem az életmód ad tartalmat nekünk, mi adunk tartalmat az életmódunknak. Hogy a tűnő pillanatot kell érezni, és akkor mindig örülhetünk neki. Hogy százféle harca lehet az embernek. Százféle csatatéren veszthet vagy győzhet. A győzelem boldogítja, ha veszít, az leveri. Aztán valahogy csak mindig helyreáll az egyensúly.

Harminchat ledolgozott év van a hátam mögött. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint dolgozni, élveztem, amit csináltam – szép emlékeim vannak ebből az időből. A kevésbé szépeket megpróbáltam elfelejteni. Az ember memóriája selejtez a felejtéssel, viszont ha nyomasztó egy emlék, attól még fontos lehet.

Amin ez a mi generációnk átment az utóbbi évtizedekben, megtanított arra, hogy az elvek is elavulhatnak. Sajnos, nem egy esetben lassabban ébredünk rá, mint kellene.

Mára már rájöttem, hogy a demokrácia bizony csak formális egyenlőséget jelent. A mi aranyos huszonegyedik századunkban hatványozottan érvényes a szabály, hogy aki gyenge, azt megeszik. Nem árt, ha valaki kételyek nélkül tiszteli önmagát, az olyan kisugárzásra teszi képessé, ami aztán más tisztelőket von köréje. A határtalan önbizalom erőt áraszt, az erő pedig híveket toboroz. Az ember hiszékeny teremtés. Főleg a tájékozatlan emberekkel lehet sok mindent elhitetni. Okosság, messzire látó szem kell a dolgok tiszta és igaz látásához. Nem lényeges, hogy az ügyesek, rámenősek között hol áll az ember, felül-e vagy alul, csak az a fontos, hogy külön álljon. Nem vagyok filozófus, de azt tartom, hogy az ember elsősorban saját magáéban ne csalódjon.

Persze, ha valakinek egy ilyen esztelen világban, amilyenben élnünk kell, más a véleménye, mint az, amit a hivatalosaktól el kell fogadni, azt nem kell úton-útfélen hangoztatni, mert az ember úgysem változtathat semmit, csak annyit ér el, hogy a saját fejére gyűjt eleven parazsat. Máskor viszont úgy gondolom, hogy teljes életet kell élni. Hiszen nem hosszú az élet, még ha olykor hosszúnak látszik is. A falból se lehet büntetlenül kifelejteni téglákat. Ha itt-ott hiányzik néhány kő, már kisebb a fal teherbírása. Az emberé is, ha nem teljes az élete.

Vannak emberek, akik ma szívesen fitogtatják jelenüket, dicsekszenek elért pozíciójukkal. Elfelejtik honnan jöttek! Számomra nincs boszszantóbb, mintha valaki öntelt és szerénytelen.

Önkéntelenül Verseghy Ferenc sorai jutnak eszembe a szerénytelenségről: „Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek, míg üres: és ha megért, földre konyítja fejét. Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek, míg a teljes eszű bölcs megalázza magát.”