Édes anyanyelvünk

Várakozás közben hosszú sorban összegyűlt tömegben egy fiatal anyuka kezét pösze kis lurkó szorongatja. Türelmetlen, nyűgös, unja a sorbanállás kellemetlenül lassan múló perceit.

– Anyu, kérek zsuvacskát!

– Nincs, kisfiam, hazafelé menet veszünk az üzletben.

– Anyu, éhes vagyok!

– Várj, kicsim, pár perc múlva végzünk, s majd otthon főzök neked párkit.

– Kapok hozzá horcsicát is?

– Természetesen!

Újabb, előttem álló fiatal pár arról beszélget, hogy voltak az úradon, de mivel nem volt náluk az összes doklad, újból vissza kell menniük, s akkor már visznek magukkal kolkit is. Ugye ismerős? ĺgy beszélünk mi, szlovákiai magyarok, mit sem törődve azzal, milyen romboló hatást fejtünk ki ezzel a mi különlegesen szép magyar nyelvünkben. A sok idegen szó nem csak a nyelvet, a tudatot is rombolja. Az anyanyelv emberi és társadalmi jelenség. Őriznünk és ápolnunk kell, s ha így teszünk, a magyar nyelv soha nem fog elenyészni.

Szörnyű, ha a beszédünk idegen szavaktól hemzseg, de a legszörnyűbb az, ha ezt észre sem vesszük.