Dubček vízórája

A tényleges katonai szolgálat letöltése után a Pozsonyi Vízművek munkásaként dolgoztam, egészen pontosan vízóra-leolvasó lettem. Ez annyit jelentett, hogy naponta átlagosan negyven címre kellett elmennem, ott megkeresnem a vízórát, majd gondosan leírnom róla az elhasznált vízmennyiség állását. Sokkal inkább kalandos munka volt ez, mint igényes, főleg a családi házak esetében, hiszen ott a „műszaki” teljesítményen túl még érdekes emberekkel is kapcsolatba kerülhettem. Az egyik legemlékezetesebb leolvasásom akkor történt, amikor a Slavín alatti utcába, az Alexander Dubček névvel jelzett címre küldtek. Mikor a ház asszonya bevezetett, hamar kiderült, hogy a vízakna fedele jócskán szorul, s hogy az óra megközelítése így komolyabb erőfeszítést igényel, mint gondoltuk. És akkor valami olyat mondott, amire egyáltalán nem számítottam: „Várjon, szólok a férjemnek, ő majd segít.” ĺgy esett meg az a különleges helyzet, hogy nekem, a vízóra-leolvasónak Alexander Dubček, az akkor föderális parlament elnöke segített boldogulni. Az ország egyik legmagasabb alkotmányos tényezője otthonkában odatérdelt velem a vízakna mellé, amelynek együttes erővel felnyitottuk a fedelét.

Ezzel azonban nem értek véget aznapra a meglepetések. Ugyanabban a helyiségben az egykori csúcsfunkciós kommunista, s a falon Jézus Krisztus képe, amint a Getszemáni kertben imádkozik. Meglehetősen szokatlan párosítás. Az egyik oldalon a férfi, aki sikertelenül próbálta megvalósítani „az emberarcú szocializmust”, szemben vele Jézus képe, az arc, mely vért izzadt, szintén egy jobb társadalomért, mely azonban az isteni igazság elvére épült.

Az emberi civilizációk régi-örök tapasztalata, hogy bármilyen izmusok bármikor, melyek Isten nélkül óhajtották „emberarcúvá” tenni magukat, mindegyre csődöt mondottak. Vegyük csak például a francia forradalom ígéretét a „testvériség, egyenlőség, szabadság” jelszóval zászlaján, véresen végezte a guillotine alatt. A hitleri übermensch, a felsőbbrendű ember sátáni víziója haláltáborokat eredményezett, ahogyan a marxista földi paradicsom délibábja a gulágokat. A császár képmása a pénzérmén, melyet az e vasárnapi evangéliumban Jézus tart a kezében, minden vezért jelképez, a zsarnokokat is. És hányan voltak e császárok között, akik üldözték Jézus követőit, és próbára tették őket! Mennyiüknek kellett szó szerint a saját bőrén megtapasztalnia, mit jelent Jézus követelménye a császár képmásával ellátott pénzérmét illetően: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Mt 22, 21). Főleg, ha a császár az Isten kompetenciáit is bitorolta. Akkor keletkezett az igazi nagy dilemma: odaadni-e a császárnak azt, ami az Istené. Az a hősi elhatározás, hogy bizony megtartani az Istennek mindazt, ami csakis az Istené, nem csupán az ókori mártírok tulajdonsága volt, hanem a huszadik századi vértanúké is. Döntésükkel valamennyien azt ismételték, amit Krisztus mondott vívódása során a Getszemáni kertben, s ami a Dubček-villa falán is képi megjelenítést nyert: „De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (Mk, 14, 36). Akkor ott Jézusra hirtelen ránehezedett az összes elmúlt és eljövendő bűn, amit emberi civilizációk és egyes képviselőik elkövettek. Nem az izmusok hamis arca, hanem Jézusé, az a sorsdöntő elhatározásában vért izzadó arc a garancia a valóban emberi társadalomra. Mert az ember akkor teljesen emberi, mikor elfogadja az ő mindenható Teremtőjének akaratát.

A vízórát elzáró beszorult fedelet Alexander Dubčekkal közösen sikeresen kinyitottuk. Azután, még mielőtt a csikorgó hidegbe kiléphettem volna, a szövetségi parlament elnöke közvetlen kedélyességgel egy kis „lélekmelegítőre” invitált. Udvariasan utasítottam vissza, hiszen abban az utcában, ott a Slavín alatt még sok prominens személy vízórája várta, hogy leolvassam. De talán egyikük sem sejtette, hogy nem messze tőlük egy hasonló villában, annak az egyik szobájában az imádkozó Krisztus képe függ. Aki őérettük is imádkozik, akinek az arca őérettük is vérzik, ajkai értük is suttognak. Hogy felfedezzék végre, mi az igazán emberi: megadni az Istennek, ami az Istené.

A szerző római katolikus pap