Dráma az elszakadás fájdalmáról

Bár nem gyakori, hogy elismert rendező kitárulkozzon a mozivásznon, láttunk néhány ilyen próbálkozást az elmúlt években. Már csak azért is izgalmasak az ilyen alkotások, mivel bepillantást engednek egy olyan ember személyiségét formáló erőkbe, akit filmjei révén valamennyire ismerősnek érzünk. Legutóbb Paolo Sorrentino Isten keze című filmjében elevenítette fel nápolyi kamaszkorát, és annak egy fájdalmas, ám későbbi élete szempontjából meghatározó pillanatát. Pedro Almodóvar is elismerte, hogy a Dicsőség és fájdalom című 2019-es filmje autobiográfiai elemekre épül, melyben egy idősödő rendezőt állít a középpontba, aki, miután ráeszmél, hogy kifogyott az ötletekből, a gyerekkorába tekint vissza. Alfonso Cuarón Romája pedig a rendező mexikói gyerekkorába viszi a nézőt, hogy egy szétesőben levő család történetét vázolja.

Ezek a gyerekkoridézések a rendező fiatalkorának társadalmi, kulturális háttérébe is bepillantást nyújtanak. Kiemelkedően hangsúlyos ez például Sorrentino filmjében, ahol a nyolcvanas évek Nápolya, annak filmrendezői és a Maradona igazoltatását övező fociláz szolgáltatnak hátteret a főszereplő felnőtté válásához. Még fontosabb a történelmi háttér Kenneth Branagh legújabb produkciójában, a Belfastban, melyben az észak-írországi konfliktus adja a főszereplő felnövéstörténetének keretét.

A történet 1969 augusztusában kezdődik, azzal a pillanattal, mikor néhány évtizednyi viszonylagos békét követően újra kirobbannak a zavargások Észak-Írországban. Az északír konfliktus hosszan tartó történelmi ellentétek kicsúcsosodása, melyben a térség hovatartozása a kérdés, hiszen az unionista protestánsok a Nagy-Britanniához való tartozásért küzdenek, míg a javarészt nacionalistákból álló ír katolikusok az Írországhoz való csatlakozást szorgalmazzák. A kezdeti rendbontások harminc éven át tartó erőszakhullámot szülnek – ebből néhány hónapot vázol Branagh filmje. Ez az időszak a család dilemmáját öleli fel: menni vagy maradni a szeretett Belfastban, melyhez minden egyes családtag erősen kötődik, de ahol egyre inkább ellehetetlenítik az életet a barikádok, a fosztogatások, a mindennapossá váló robbantások. És ami a legszörnyűbb, a gyerekek jövője is veszélyben forog, hiszen a zavargásokat szító bandák őket is megkörnyékezik.

Branagh produkciójának a legnagyobb érdeme az, hogy a történelmi szál nem válik hangsúlyosabbá, mint maga a felnövéstörténet, sőt, a társadalmi eseményeket pont a gyerekfőhős szemszögéből követhetjük nyomon. A gyerekszemléletre a kameraállás is utal, mely gyakran mutatja a várost békaperspektívából. A kilencéves Buddy (Jude Hill), Branagh filmbeli alteregója számára a háborús állapotok ijesztőek, de izgalmasak is. Mikor egy tőle pár évvel idősebb kislány arra igyekszik rábeszélni, hogy a boltokat fosztogató titkos banda mintájára lopjanak csokit, Buddy belesodródik a kalandba. Ugyanilyen fontosak számára azonban a háborús állapotoktól független élmények, például az, hogy kiválóra írja meg a matekdolgozatát, hogy imponáljon az osztályelső kislánynak, vagy az, hogy a nagyszüleivel tölthessen időt. Csak úgy, mint Sorrentino filmjében, itt is fontos szál a jövőbeli filmrendező mozirajongása: Buddy imádja a filmeket, igaz, számára, aki jóval fiatalabb Sorrentino Fabiettójánál, még messze van az a pillanat, mikor majd a filmes pálya mellett dönt. Egyelőre annak örül legjobban, mikor az egész család együtt ül a moziban. Ebből a gyermeki szemléletmódból a családtagok státusza megkérdőjelezhetetlen. Az apuka, akivel kapcsolatban egyébként sejteti a film, hogy vannak adósságai, és miatta nem tisztázottak a család anyagi körülményei, Buddy számára egy hős. Történhet bármi, mondja filmjével Branagh, a gyerekek életét ugyanazok a vágyak, álmok határozzák meg, mint békeidőben: egy kisfiú ugyanúgy ragaszkodik a környezetéhez, a családjához, a barátaihoz és a kislányhoz, aki tetszik neki, háborúban mint békében, függetlenül attól, hogy protestáns-e vagy katolikus.

Míg a kisfiú egy-egy, életét meghatározó mozzanatra közelít be a film, a szélesebb társadalmi perspektívát a munkásosztálybeli család szövetén keresztül érzékeljük. A háborús események ugyanis belopják magukat a család mindennapi életébe, bár egy ideig leginkább csak baljós fenyegetésként. Ahogy a veszély egyre markánsabban körvonalazódik, az apuka, aki egyébként Angliában dolgozik és kéthetente jár haza, egyre határozottabban gondolja úgy, hogy mindannyiuknak költöznie kéne. Buddy számára az elszakadás elképzelhetetlen, hiszen itt élnek a barátai és szeretett nagyszülei: Belfast maga a világ közepe a kisfiú számára. Branagh az elszakadás fájdalmát eleveníti meg a filmben, melyet egyébként azoknak ajánlott, akik nem hagyták el a várost.

A produkció ugyan nem ér fel Cuarón (szintén monokróm) képi világának cicomátlan érzékletességéhez, sem Sorrentino mesteri történetmeséléséhez, annyi azonban bizonyos, hogy kitűzött célját teljesíti: a rendező nem szeretne többet, mint elmesélni egy kisfiú sorsdöntő életszakaszának történetét, ezt pedig remekül teszi. Branagh, aki Shakespeare-adaptációkkal vált elismert rendezővé, legalábbis visszatér tehát ahhoz a minőséghez, melyet sem hollywoodi munkái (mint például a Thor vagy a Hamupipőke), sem pedig megosztó Agatha Christie-adaptációi nem tudtak igazolni.