Dopping, emberkísérletek, sporthorror

Amikor először hallottuk a hírt, sokáig nem hittük el, hogy igaz lehet. Bíztunk benne, hogy velünk ez nem fordulhat elő. Azt hittük, hogy a dopping csak a bolgár és az NDK sportolók és politikusok ügye volt. Az athéni olimpia óta egy illúzióval kevesebb. Emberi sorsok, sport és politika, na meg a dopping – erről szólt múlt héten a Tények különkiadása.

Félelem és szégyen, hazugság és elhallgatás, nyilatkozatháború, bujkálás és menekülés az ellenőrök elől – ez a jelen. De hogyan kezdődött a tiltott teljesítményfokozás? Volt-e államilag támogatott dopping? Hol vannak az akkori élsportolók, akik számolatlanul szedték a tablettákat, szúrták az injekciókat és saját jószántukból vagy orvosok tanácsára még emberkísérletekben is hajlandók voltak részt venni? Bűnösök vagy áldozatok a gyanúba keveredett és lebukott sportolók? Vannak-e felelősök, és ha igen, kik azok? A riportokban ezekre a kérdésekre keresték a választ. A majdnem ötvenéves magyar doppingtörténelem főszereplői közül csak kevesen vállalták, hogy a nyilvánosság elé állnak.

Volt olyan sportoló, aki szerint nem a doppinggal van baj, hanem a magyar mentalitással, a doppingügyekre a társadalom rosszul reagál, pedig profibb módon, nagyobb titoktartással, államilag szervezetten kéne doppingolni. Olyan szakember is megszólalt, aki Athén után még inkább hisz a teljes és egyoldalú leszerelésben. Mások szerint két olimpiát kéne rendezni, egyet a doppingolóknak és egyet a tisztáknak. Több olyan sportolót is megtaláltak, akik a ’70-es, ’80-as években doppingoltak. Akadt köztük, aki elmondta, hogy részt vett az ún. „biológiai programban”, azaz a tesztoszteron kipróbálásában. Tégla Ferenc diszkoszvető szerint például „mindenütt segítenek a sportolóknak”, ők annak idején például különféle „vitaminkészítményeket” kaptak. Érdekes módon ezekkel az ártatlan „vitaminokkal” akár 15–20%-os teljesítménynövekedést is el tudtak érni. Döbbenetes, hogy a sportolókat nem figyelmeztették a lehetséges mellékhatásokra. És bevallásuk szerint egymás között is cserélgették a különféle tablettákat. Az NDK-sok körében például népszerű volt a magyar doppingszer, a Nerobol. Ezekről a szerekről számtalan történet és rémtörténet kering, még az orvosok véleménye is megoszlik. Van, aki esküszik, hogy ellenőrzött és beállított mennyiségben a szteroidok nem károsak, sőt kifejezetten jót tesznek. Az igazsághoz talán az áll a legközelebb, hogy mindenkinek máshogy reagál a szervezete, a mellékhatások pedig kiszámíthatatlanok.

Az ’50-es és a ’60-as évek sportolókat ábrázoló szobrain megfigyelhető, hogy az arc és az izomzat gyakran emberfeletti erőfeszítésről tanúskodik. Könnyű elképzelni tehát, milyen elvárásokat támasztott a rendszer az élsportolókkal szemben. Igaz, 1976 előtt elfogadott, legális dolog volt a dopping, sőt nem is nevezték annak. Az 1976-os montreali olimpián volt először doppingellenőrzés, több bolgár sportoló meg is bukott. Ekkor valami változni látszott: a sportegyesületekben az a hír terjedt el, hogy nem „kell” többé doppingolni. A sportolók fellélegeztek. Aztán lassan újra előkerültek a gyógyszeres dobozok meg a fecskendők, s aki a szedésben nem tartott lépést, az a sportban is lemaradt és kimaradt.

A műsor második felében megismerkedhettünk a doppingellenőrök kijátszására szerkesztett magyar találmány működésével, az Annus Adrián és Fazekas Róbert által elhíresült öntőgéppel, valamint a ’80-as évek sportvezetői és orvosai beszéltek a titkos állami döntésekről. Mert ugye, nyilvánvaló, hogy magányos doppingoló nem létezik. Orvosok nélkül nem megy, sőt a vezetők, politikusok egyetértése, támogatása is nélkülözhetetlen. Ahogy az várható volt, akkor vált igazán nehézzé a riporter helyzete, amikor azt próbálta meg kideríteni, ki tehetett róla, hogy idáig jutottunk.