Dino Benjamin lélekben már mindenre felkészült

Eredetileg június végén vette volna át a diplomáját, most úgy gondolja, minden őszre tolódik. Márciusig minden rendben ment. Joe Orton feketekomédiájával, a Szajréval rendezőként mutatkozott be az egyetem Padlás Kamaratermében. Pár héttel később már a Vígszínházban volt bemutatója: Puzsért, a betörőt játszotta Molnár Ferenc vígjátékában, A doktor úrban, Zsótér Sándor színpadra állításában. Dino Benjamin Királyhelmecről került Budapestre, másodévesként jutott kameraközelbe, így lett az Oscar-díjas Nemes Jeles László Napszállta című filmjének egyik kulcsszereplője. A világjárvány az ő életét is felforgatta.
„Nem sokáig bírtam egyedül az albérletben, Budapesten. Egy hét után kezdtem rosszul érezni magam. Szükségem van az emberi kapcsolatokra. Most csúcsot döntöttem. Ennyi ideig még nem voltam egyedül soha. Irtó nehéz volt. Lakótársam és egyetemi osztálytársam, Reider Péter, akivel több darabban is játszunk a Vígszínházban, feljött értem kocsival, és levitt magukhoz vidékre, a Balaton déli partjára, Lengyeltótiba. Most itt vagyok náluk, családi környezetben. Kellemes érzés. Hálás is vagyok érte nagyon. Hirtelen pótszüleim is lettek.”
A színházak bezárását még az egyedüllétnél is rosszabbul élte meg, mondja. Nem sokkal azután, hogy túl volt A doktor úr bemutatóján, szembesülnie kellett azzal, hogy egyelőre nincs folytatás.
„Az első gondolatom az volt, hogy jó, de akkor most miért keljek fel reggel? Miért érdemes élni a napjaimat? Iszonyatosan imádom a színházi létet, és most megvonták tőlem azt, amit a legjobban szeretek. De értem, és elfogadom a helyzetet. Nem hiszem, hogy semmi szükség nem volt a színházak bezárásra. Teljesen nyilvánvaló, hogy járvány idején nem lehet embereket összecsődíteni még egy előadás kedvéért sem. Csak fájdalmas tudomásul venni ezt. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy mikor lehet majd újra játszani. Lélekben mindenre fel vagyok készülve. Arra is, hogy csak ősszel. De ha majd ez is hivatalossá válik, még fájdalmasabb lesz.”
Hogy melyik feladat állította nagyobb próbatétel elé? Joe Orton darabja rendezőként vagy Molnár Ferencé főszereplőként?
„Életemben nem izgultam annyira, mint a Szajré bemutatója előtt. Olyan dolgot tapasztaltam meg, amit még soha. Iszonyatosan furcsa érzés volt, hogy abba, ami a szemem előtt zajlik a színpadon, már nem tudok beleavatkozni. Beszélgethetünk még róla, felújító próbánk is lesz majd, de az előadás már a maga életét éli – nélkülem. Felnőtt a gyerek, el kell engednem. Puzsérral kapcsolatban is hasonló érzéseket éltem meg. Tudtam, miről szeretnék szólni a szerepben, hol kell beosztanom az erőmet, hol tudok szusszanni egy kicsit, és hol kell újra nagy energiára kapcsolnom. Mindezt be tudtam lőni. Egyvalamire azonban nem tudtam felkészülni: a közönségre. Hogy beül majd ezerszáz néző, és hirtelen mindennek más hangulata lesz. Az első harminc percben nem is vagyok színen. Ott állok a takarásban, hallgatom és figyelem, hol tartanak a kollégák, és készülök a belépésre. Jó értelemben véve rettegek. Aztán végszóra be! De már első alkalommal, amikor közönségnek játszottunk, éreztem, hogy jó úton járok.”
Szakdolgozatát Mindig ugyanaz címmel Joe Ortonról és azokról írja, akikkel az angol drámaíró rövid és tragikus élete során találkozott. A közös pontokat keresi kettőjük között.
„Ha Budapesten tartózkodnék, már biztosan elkészültem volna a munkával, de itt, vidéken nem könnyű rávenni magam az írásra. Van, amikor egyáltalán nincs kedvem hozzá. Jobb kijönni a szabadba, napozni, vagy valami hasznos dolgot csinálni. Udvart rendezgetni, tűzifát pakolni, betonozni. Jólesik a fizikai munka, hiszen ritkán van alkalmam ilyesmire. Magyar szakirodalom ráadásul nincs is a dolgozatomhoz. Öt angol nyelvű könyvet olvastam el, azokból merítettem anyagot. Jó téma. Én írok elsőként erről. Az angoltudásomat is fejleszthettem. A nehezén már túl vagyok, most a magam gondolatait kell megírnom, összefoglalnom.”
Jó barátja, egyetemi társa, Reider Péter, akivel a Liliomban, a Mágnás Miskában és a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című, Arany Jánosról szóló darabban játszik, nagy vitorlás hírében áll. Amíg náluk van, Lengyeltótiban, a hajójukat is újjá varázsolják. Jutalmul azt tűzték ki maguknak, hogy ha elkészülnek a szakdolgozattal, azonnal vízre szállnak, és vitorláznak egy nagyot. Királyhelmecen élő édesanyjával telefonon tartja a kapcsolatot az ifjú színész.
„Nem hisztizek. Beletörődtem már a helyzetbe. Őt viseli meg jobban, hogy nem találkozhatunk. Várok. Betartom a szabályokat, a kéréseket, és ha vége lesz ennek az egésznek, azonnal hazamegyek, meglátogatom őt. Hiányzom neki nagyon, azt mindig elmondja. Terveim nincsenek a nyárra. Elszállt, szertefoszlott minden, ami volt. Pedig sok minden lett volna. A legnagyobb kívánságom mostanra az lett, hogy mielőbb álljon vissza az élet rendje. Ennél semmi sem fontosabb…”

A szerző a Vasárnap munkatársa