Délelőttök súlya

Minden porcikája sajgott. Csupán azért serkent fel, hogy kávét főzzön az asszonynak. Külföldre utazik. A férfi, nevezzük őt Kissjének, rég lemondott az efféle utakról. Megszilárdult a meggyőződése, mely szerint átellenben sincs másképpen, mint idehaza! Ott és itt. Itt és ott. Egy sárgolyón élünk, ugyanaz a nap süt le ránk. A pompa lépten-nyomon gyanús.

Miután az asszony távozott, Kissjé ledőlt a kerevetre. De még sokáig nem tudott elaludni. A mindenkori egy szál emberre gondolt, aki önhibájából kiűzetett az Édenből, vagy talán csak úgy, mint az ő felesége – kíváncsiságból – odább „utazott”! Önvétkeinkkel az emberiség alkonyatidejébe, e léthomorúságba sodródtunk. Nincs visszatérés! Erre gondolt Kissjé... Aztán a fáradtság gyengéden megemelte őt, majd édesdeden egy kényelmesebb közegbe helyezvén, lezárta szemeit... Ekkor szólalt meg a telefonkészülék. Az öcskös hívta őt. Hangja a szokottnál harsányabb volt. Kissjé pedig rekedt, mély hangján szorgalmasan válaszolt a feltett kérdésekre. Itt minden rendben. Az aszszony ugyan nincs itthon. A gyerekek majd iskolába mennek. Az öccse ekkor sírta el magát: „A mama éjszaka meghalt – mondta. – Este tízkor még gyógyszert adtam neki.” Kissjé most azt mondta, azonnal megyek! Kettejük közt ötesztendőnyi korkülönbség volt. Ez a távolság a férfinak óceán nagyságúnak tetszett. És valóban az is volt. Áthidalhatatlan. Az öccse okos, értelmes, tehetséges kölyök volt egykor, és Kissjé oktatta őt. A fiú közép-, majd felsőfokú oktatásban részesült, ő pedig a hátát tartotta neki. Aztán elmúlt néhány esztendő, és Kissjé megfáradt, elhasználódott, kiábrándult középkorúvá vált. Most az öccse – légvonalban – hét kilométerre lakik tőle. A mama... A férfi tudatában még egyszer felhangzanak a korábbi telefonbeszélgetés mondatai. Aztán a csönd. Az ő élete sem jobb, használhatóbb, különb másokétól. Kisvártatva ötvenesztendős lesz! Zárkózottan él. Valaha barátai voltak. Aztán ki erre, ki arra. Az asszonyok, akiket szeretett, megtették a sajátos nagytakarításokat. Kissjé pedig rendre behódolt nekik. Elszigetelték őt a cimboráktól. „Mert, kérem, miről is van szó – így Kissjé. – Minden nő csakis egyet óhajt. Egyet! Mindig és minden körülmény között. Uralkodni” – mondta egy alkalommal a sógornőjének. Aztán egyedül maradt a gondjaival s bajaival. És a magányérzet kikezdte őt. Mint mindenki mást.

Az anyja halála nem rendítette meg. Közel fél évszázadnyi múltja ellenállóvá tette, olyanná, aki ez idáig száz- és százezer kínból és bajból kikászálódott. Elteltek az évek, gondolta. És néhány esztendeje önmagát figyelve, szinte már szórakoztatta a felismerés, hogy ugyanazokat a hibákat követi el, mint egykor az édesapja. A csontjaiba költözött az apja. A tükör előtt állva – borotválkozás közben – elmosolyodott. A férfi negyven volt már, mikor a papa meghalt. Az a halál még megrendítette őt.

Egy személygépkocsiban ült, a sofőrnek csak annyit mondott: „Az anyám rosszul van, sietnem kell.” A sofőr bólintott.

Az anyja az erő napján született az első világháború első esztendejében. Szélsőséges, kegyetlen, énközpontú nő volt. Csakis a külsőségek kötötték le a figyelmét. Pontosabban, az a roppant harc, amelyet nyolcvanöt esztendőn át vívott, arra kellett neki, hogy háborgó lelkét és lelkiismeretét gyógyítsa. Ez a zubogó, mindig háborúságot szító, másokba mártózó, gyermekded személyiség az egész család, a rokonság s a közel állók napjait keserítette. A család elszigetelődött. Nyomában ziláltság és romok... Mindig nagy gondot fordított arra, hogy kölykei ne maradjanak élve. Ám, a karmos sors utána nyúlt. És három gyereke oly szívósnak bizonyult, hogy túlélte a korai megpróbáltatásokat. Hatot viszont eltemetett! Egyikük sírhelyét sem jegyezte meg. Nem voltak halottaik. Mondván: fiatal a család. Nagyon fiatal. „Nincsenek halottaink.” A szomszéd településen élt a lánytestvére. Amikor meghalt, az asszony konyhakéssel levágta a haját, hadd lássák mélységes gyászát. Aztán eltemették, s ő többé nem ment ki a sírjához. „Nincsenek halottaink” – mondogatta. Csakhogy élők sem vették körül. Ami körülfogta őket: a tudatot bénító szellemi sötétség, a higiéniai hátrányok, az állandósult egzisztenciális állapot. Vajon megérhető-e a tizenötödök esztendő, vagy a soros tüdőgyulladás elsepri őket?

Most pedig... Ott fekszik, ott, abban a faluban, amelyiket tizenötödik évében elhagyott. Ott fekszik egy öreg ház szellőzetlen szobájában. Kissjé majd megérkezik. És látja őt. Azt az asszonyt, akiről majd azt mondják, hosszú és ellentmondásos élet adatott meg neki. Csakhogy nincs örök halál! Sem lelki, sem genetikai fokon.

Egészen fiatalon – apja oldalán – sírokat ásott. Apja, gyakran megjárván a poklot, félt a halottaktól. ĺgy aztán, óhajára, a koporsók nagyságát ő mérte le elfüggönyözött szobák, a letakart nagytükör birodalmában. Az ágyra vagy székekre helyezett koporsó... Az ember, még ha gyerek is az illető, fokozatosan megszokja teendőit, szíve ellenállóvá válik. Ugyanakkor, mintha eladná a lelkét, valami belőle is elmorzsolódik... S közben az élmények síkján új felismerések ütnek sebet.