Délelőttök súlya

Vándorok vagyunk. Pedig mulandóban az idő, amikor az érkezőt még a szívélyes fogadtatás jelképeivel: kenyérrel, sóval s egy csésze – édesített – teával fogadták. Bizony!

Változóban az idő! Vándor mivoltom, génjeimben őrzött tapasztalataim, az élményeim tiltakoznak. Sem én, sem te nem élhetsz az utak kihívása nélkül! S e kihívások is különböző minőségűek. Nem létezhetsz nélkülük. Hiszen minden megismerés kihívásokon alapul. Vándorok vagyunk. Utakra ösztökélt, utakra menesztett halandók! El-elidőzők. Nem is oly régen: mondjuk, három-négy emberöltővel ezelőtt ezen a vén kontinensen a legtöbb ember nem ismerte azt a fertőző kórt, melyet a kibicsakló – civilizációs – fejlődés hozott magával. Ezt a kórt magányérzetnek nevezzük!

Magányos vagy! Mert elhagyatottnak érzed magad. Egyes-egyedülinek. Kiszolgáltatottnak. Mélységesen át kell érezned azt, hogy senki sem fogja a kezedet. Ha elesnél, nem emelnének fel! Ha éheznél, ha fáznál, ha hajléktalan lennél, esetleg beteg..., oltalmazóra aligha akadnál!

Emberöltőkkel ezelőtt még bízvást indulhattál ismeretlennek tetsző célod felé! Felöltvén inget, ruhát, kezedben bottal indulhattál: tudtad, nem vagy egyedül!

Vándor mivoltod emlékei a génjeidben; őrzöd a csincsáros-kátyus utak biztató magánidejét. Az utak hűségét. Az árokhátak szelíd simulékonyságát. A nem éppen kísérteties vonulatokat. Őrzöd a különböző tartományokban szerzett tapasztalatokat. A történelmi korok szokásrendjét. Vándoroltál. A részcélokért szorgoskodtál. A legmagasabb rendű cél pedig nem a beérkezésedben rejlett. Nem! Az igazi beérkezés: képtelenség. Helyette ott a vállalás távlata!

Az áthaladást kell elfogadnod. Részesedned kell az utak általi tapasztalatokban!

Haladtunkban nem voltunk egyedül! Mert ha nem tudtuk is, hogy hol a beérkezésünk körlete, tisztában voltunk azzal, hogy valahol..., valahol van egy hely, egy jelentéktelennek sejlő szeglete a világnak, ahol már az elindulásunk pillanatától várnak ránk! S ahol a kemencében már sül a nekünk szánt cipó, s mire megérkezünk, az asztallapon már ott lesz a só, a gőzölgő teavíz is, és majd az emberi szeretet alázatával fogadnak bennünket. A tegnapi arcok pedig menten ismerőssé válnak. Egyszeriben felismerhetőkké!

Génjeinkben hordozzuk valahai vándorlásaink, zarándoklásaink emlékképeit. Az elindulás pillanata! Amikor utolszor pillantunk a portánkra, miközben már az örökkévalósággal szemezünk. Tudatosítjuk, hogy távozásunk akár végzetessé is válhat számunkra. S ha majd ott, abban a távoli közegben elesünk, szükségünk lesz segítő kézre, istápolóra és önerőre...

Az út, amelyen haladásunk derűje megcsappan. A fáradtság. A nyűtt csizmánk. A felmerülő kételyek!

Ami oly biztató volt valaha: a kívül rekedtekért szóló éjféli harangszó, s a kolostorok mélyén elrebegett, kései ima! Igen, akkor még éjfélkor is harangoztak. Biztatván az átutazót, hogy közeleg immár a pirkadat! Semmi kétségbeesés: nem vagy egyedül... Az ember pedig haladt. S ha elcsigázódott, pirkadattájt mindig akadt egy szekér, amelyre felkéredzkedhetett.

Génjeinkben hordozzuk az igék fénykorait! A különböző súlyú igék időszakait! Ellenben ma a főnevek – bágyasztó-tompító – korszakát éljük, lassan-lassan úrrá lesz rajtunk a feledékenység! Ama régi idők távolságai közelibbek, elfogadhatóbbak voltak. Biztatók. Nem csak elfogadhatók! De beválthatók... Ma minden közelség távolsággá homályosul.

– Mondd csak, hol az a kenyér?

– Mondd csak, hol az a só?

– Mondd csak, ember, hol a gőzölgő teavíz?

– Hol a sarkig tárt ajtó?

S hol az átutazókért szóló harang?

Ez a főnevek kora! És feledve mélység és magasság, közelség és távolság, feledve az esedékes címzett...