Csobánka Zsuzsa Emese: Mimi Hall

Így hívták a boltot, a névválasztásban nem volt semmi modorosság, a téren szemközt vele állt az egyik bolt, amolyan mindenes.  Velinger Ábel az előbb kért egy hosszú kávét, közben kirakta a pultra az üres tojásosdobozokat. A pult világos színű fából készült, mögötte hol a franciás vonású fiatal lány, hol a bolttulajdonos Willi állt. Willivel ilyenkor szertartásosan elszívott egy-egy cigarettát, ő kifizette a kávét, aztán a gőzölgő papírpohárral egyensúlyozva kisétált a bolt melletti padhoz, Willi a pult alá nyúlt a csomag dohányért, azzal a kezében követte. Míg hűlt a kávé, Willi sodorni kezdett, akkurátusan csippentett a dohánylevelek közül, a cigarettapapírba szorította a filtert, mellé szórta a dohányt, hirtelen mozdulattal pödörített egyet rajta, aztán a szájához emelte, megnyalta, és lerakta maga mellé a padra. Jobb tenyere élével szedte össze a kihullott szálakat, régi szokása volt, félhold van a te tenyeredben, suttogta éjjelente Mimi, amikor nyugovóra tértek, és Willi olyankor mindig végigsimított az arcán.  Willi soha nem gyújtott rá. Pontosabban, mióta a felesége meghalt, csak Velinger Ábelnek készített dohányt, olyankor ugyanis három-négy percig nem szóltak egymáshoz, Velinger kortyolt és utána mélyre szívta a füstöt, Willi pedig a falnak dőlve, nyitott ajkakkal lélegzett, hátha felidézhető marad valami az emléknyomból, amit Velinger Mimi neve rejtett. Ábel húga néhány évvel korábban ment el, három hónap alatt elvitte a diagnosztizált tumor, a legdühítőbb az utolsó két hét volt, amikor Mimi az évszakkal együtt kitavaszodott, az ötvennégy éves nő arca együtt virágzott a cseresznyefákkal, és a kerület bódító illata Mimi hajából áradt, a rügyek neki pattantak, a nárciszok irigyen térdepeltek, amerre járt, csak a betont felgyűrő fák maradtak hallgatagok, sokat megélt, százéves platánok a körúton, ők tudták, olyan nincs, hogy a betegség csak úgy eltűnik a testből, mesebeszéd, hogy valaki örökre kigyógyul, ha egyszer már felütötte a fejét a rák, hazugság, susogták a platánok éjszaka, ha feltámadt a hajnali szél, de mindegy volt, mert Willi és Ábel is az álmoknak hitt azokban a hetekben, hiszen végigaludták az éjszakát. Nem úgy április 17-én, amikor Willi reggel a szokásos óracsörgésre kelve kiballagott a konyha felé, közben Ábel néhány házzal arrébb egy másik világszintbe került, Schuller Magda felé nyújtotta azon az éjjelen is a kezét, de hiába, mert mikor elérte volna, felébredt, mindig túl korán jött az ébredés, nem úgy, mint Willinek, akinek túl későn, mert Velinger Mimi addigra már megfoghatatlan világoké lett. Nem is volt olyan réteg, nem volt olyan levegősűrűség, amiben Willi el tudta volna dadogni, mi történt az azt követő néhány órában, fogalma sem volt, hogyan fogta fel, hogy Mimi tényleg nem lélegzik, hogy Mimi nem él. Ki tudja, ki hívta a mentőt, ki Ábelt, ki ért előbb oda a házhoz, a sziréna vagy a testvér, mert mindkettő harsogott, szét akart szakadni Willi feje, az eszét akarta elveszteni, akkor Mimi hátha mégis életre kel, de maradt a hasadás. Most az októberi fényeket nézve az első pofonra gondolt, az első szerelemére, akiben nyoma sem volt még Miminek, csak később telítődött meg értelemmel minden, ahogy az elme visszatekintve kiszínezi az éveket, fogódzót keres, és összeköti a láthatatlan pontokat. Pókhálóként feszült a két pofon között eltelt huszonkét év, az első, amit tízévesen kapott, és a másik, amit harminckét évesen egy moziban ülve.  A különbség csupán annyi, hogy az első alkalommal a pofon a szerelem vége volt, a másik esetben a szerelem kezdete. Mert Finszter Klára haját addig húzkodta rajongását kifejezve, míg az akkora pofont adott, hogy hetekig folyt a genny a füléből. Klára pár nap múlva megjelent náluk, az édesanyja tapintatosan behúzta maga mögött az ajtót, miután kiment, és Klára egy bocsánatkérésnek köszönhette élete első csókját, azonmód, tízévesen. Williben megfordult a világ, s bár a jobb fülére egész életen át nem hallott tökéletesen, feledtette az a néhány hét, amit Klárával töltött a betegszobában. A moziba véletlenül tért be, zsongott a feje az egész napos munkától, akkoriban a filmgyárban dolgozott, és éjt nappallá téves festette a díszleteket, sosem felejti el, az is október volt, nyáriasan meleg napok. Csak arra vágyott, ne kelljen még hazamennie, bambulni akart, az utca viszont tele volt emberrel a jó idő miatt, zsongott a Lenin körút, mint legédesebb rétek méhekkel a horizont felett, a Vörös Csillagban az Annie Hallt adták.  A filmet később vagy tízszer látta, akkor belealudt. Hosszúk voltak az éjszakák a filmgyárban, egymást követték a röviditalok, vodkával nyújtották meg a napos órák számát, talán ezért kezdte rugdosni a széket. Rossz szokás. A térdével kitámasztotta, mélyen a székébe süllyedt, először meg sem hallotta, hogy az előtte ülő hátra szól, legyen szíves. Nem tudta, mennyi idő telt el, álmodta vagy tényleg szólt megint, de akkor már tegezte, élesebbé is vált a hang. Hagyd már abba. De belealudt megint. A csattanásra kelt, egy pillanattal később érkezett az égő fájdalom, azt hitte, álmodja ezt is, ugyanott, ugyanúgy, Klára keze a fülén, sajgó fájdalom a dobhártya felett, de nem Klára volt, hanem az előtte ülő nő, aki már fordult is vissza, mint aki jól végezte dolgát, ügyet sem vetett rá többé.  Így kezdődött. A filmre ez után végképp nem figyelt, ugyanis Willi onnantól az előtte ülő nőt nézte, akiből persze nem látott semmit, csak valami kevéskét a feje búbjából, a haját, a mozifényben szöszösen szálló szálakat, de egy óra elég volt ahhoz, hogy bénultan várja a film végét, és közben arra gondoljon, többet ő nem akar nézni semmit a világon, amiben nincsenek benne ezek a szöszös szálak, amiből hiányzik ez az árnyék és ez a fény.  A csengő után a torkában dobogó szívvel várta, hogy a nő felálljon, de arra nincs szó, mit érzett, amikor meglátta, hogy a nő egy férfihoz tartozik, összenéznek, egymásra mosolyognak, a nő úgy nyúlt a sál után, aztán valamit leejthetett, mert a föld felé hajolt. Williben zakatoltak a mondatok, hogy mit kellene mondani, hogyan lehetne a nő mellől ezt a férfit eltüntetni, aki benne épp valahai évfolyamtársára ismert. Hauptmann Willi!  Szevasz, Velinger, válaszolta kásás hangon a döbbenettől, mert erre végképp nem számított. Ismered Mimit, kérdezte vigyorogva, és a hangjában nevetés bujkált, pontosan tudta, hogy Mimi őt vágta pofon a film közben. Willi egyre dühösebb lett, az mégiscsak sok, hogy ilyen idióta vigyorral az arcán szembesíti azzal, hogy az övé a nő. Amit maga tett, azt csak egyetlen nőnek engedtem meg egész életemben. Amit meg maga, magázta vissza csípősen Mimi, az megbocsáthatatlan egy Woody Allan-film közben.  Egy, kettő, három, négy és öt. Így számoltam magamban, míg nem történt semmi, csak álltunk, és néztük egymást, Ábel feszélyezetten toporgott kettőnk között, idézte később fel Mimi, és aztán elnevetted magad a székek fölött, vágott a szavába Willi, igen, vette vissza a szót a felesége, annyira lehetetlen volt az egész szituáció, és te annyira jóképű voltál, én pedig végtelenül dühös rád, és akkor kérdezte Ábel, miközben rám mutatott, hogy ismered-e testvérem.  Miután Mimi meghalt, a nőnek tett ígéretéhez híven, nekilátott mindent újratanulni. Betűnként a világot, az egyes számot az igék végén. Mintha a filmet kellett volna visszafele néznie, éberen virrasztania a hátráló pofon felett. Az volt elviselhetetlen. Amikor Mimi az égő arcról elhúzta a kezét, és leült a mozivászonnal szemben. Hirtelen értelme lett a korábban oly idegesítő lábrázásnak, a lelkiismeret-furdalás és az önvád mozdulata lett.  A boltot miatta nevezte el így, a felesége halála után más volt a reggel, a borotválkozás és a nyakkendő tapintása is, valamit csinálni kellett, hát megvette a földszinti saroklakást, és felújította. El akarta különíteni a két életet, a Mimi előttit és a Mimi utánit, titokban azt remélte, azok párbeszédbe kezdenek egymással, és megszűnik az a borzasztó űr, amit a Mimi után hagyott terek jelentettek. Ábel volt a kapocs a két világ között és a közös dohányzás. A két idős férfi hallgatása a hosszú hónapok alatt az utcasarok részévé vált, megkedvelték a lombok és a szarkák is, a szél megengedően fésülte bele saját láthatatlan köreibe. A másik bolt előtt az autó, rajta vörösre festett mintaként valamiféle kerék, a bolt szimbóluma és védjegye is egyben, a gyerekkori malomjátékra emlékeztető, amit Mimivel éjszakákon át szerettek játszani, egymásra húzódó apró paralelogrammák, középen kör, az egész forma egyetlen kerék, ha elég távolról nézi az ember. Minden rendben van. Mimi szokása volt ezt mondani, amikor vesztett. A mozdulatlan női testet ő is ugyanígy ringatta a karjában fogva, ismételgette, minden rendben van, míg a mentő kiért.  Willi most a kereket nézi mereven, miközben messziről hallja a visító szirénát, aztán egyre halkul, nahát, csodálkozik rá magában, akkor ez elég közel lehet, itt lehet a baj, fordítja a fejét, de az nem mozdul, a hang elhallgat, vakkant még egyet feleslegesen. A szabály szerint három bábut kell egy vonalra állítani, hogy meglegyen a malom, Willi nézi, nézi az autó oldalán a mintát, de az istennek nem látja a táblát, csak az őt körülvevő két alakot, rázogatják, paskolják, jó, fogalma sincs, mennyi idő telik, de ha nincs idő, akkor meg kell szűnnie a térnek is, és valóban, az üresség fogalma értelmét veszti, egyszerűen csak elkezd nevetni, hogy istenem, akkor ennyi volt, se idő, se ördögszekér, se tér, Mimi, minden rendben van.