Csillogó film Amerika hercegnőjéről

Az I Wanna Dance With Somebody nem az első és feltehetően nem az utolsó Whitney Houstonról készült életrajzi film (Nick Broomfield dokumentumfilmje 2017-ben, Kevin Macdonaldé egy évvel később látott napvilágot). A mostani azért fontos, mert ez a hivatalos – azaz családja és kiadója által jóváhagyott – életrajzi film az énekesnőről. Producere az az Arista Records, akivel 1983-ban kötött szerződést a fiatal énekesnő – ennek a mozzanatnak egyébként komoly fontosságot tulajdonít a film. Whitney volt a kiadó legjobban jövedelmező énekesnője, húszévesen kötött szerződést az Aristával, később, 2001-ben pedig a zenetörténelem legnagyobb lemezszerződését írta alá velük, amely 100 millió dollár értékben szólt 6 lemezre.

Naomi Ackie meggyőzően alakítja Whitney-t. A filmbeli Whitney hamar kinövi a kis színpadokat, szinte pillanatok alatt válik tömegek kedvencévé, miközben hagyja, hogy „Amerika hercegnőjévé” avanzsálják. Míg a címkével soha nem tud kiegyezni, koncertjeit a film karrierje csúcspontjaként jeleníti meg – látjuk őt tömegeket buzdítani a Nelson Mandela tiszteletére tartott koncerten, a Super Bowl döntöjén énekelni az amerikai himnuszt, pályája végén pedig fellépni Oprah Winfrey show-jában. Ackie, bár arcvonásaiban nem hasonlít Whitney-re, testtartásával és testbeszédével hajszálpontosan idézi az énekest: hátrahajtott fejjel, kezét széttárva énekel a színpadon, mint aki az egész világot szeretné magához ölelni. Whitney koncertjei egyébként a film legerőteljesebb pillanatai. Egy dolog nem stimmel csak: Ackie valójában nem énekel, csupán látványszerepet játszik, hiszen a filmbe Whitney felénekelt dalait montírozták.

Valószínűleg senki nem tudná ezeket a slágereket úgy elénekelni, mint Whitney. Másrészt, mivel maga Whitney kiadója a producer, a készítők nyilván gond nélkül nyúlhattak a felvételekhez (amit jócskán ki is használtak). A zenei tökéletességre való törekvés mellett azonban a narratíva gyakran torkollik felszínességbe.

Kasi Lemmons rendező fiatal Whitney-je az énekesnő anya fiatal másolata. Cissy Houston (Tamara Tunie) az, aki meglehetős szigorral és hatalmas elvárásokkal nevel Whitney-ből énekesnőt, akiben ugyanolyan vágy ég, hogy megmutassa magát, mint Cissyben. Cissy maga nem tudott igazán befutni, álmait a lánya viszi tovább, akitől eleinte szigorúan kéri számon tehetségét, később a háttérből segíti koncertjeit. Cissy az, aki a kiadóval való egyezség fölött bábáskodik, amit követően Clive Davis (Stanley Tucci) válik a legfontosabb karrierformáló figurává Whitney életében. Az ő irodájában dől el, Whitney mit énekel majd – Davis berak egy kazettát, elindítja, Whitney pedig igent vagy nemet mond – az énekesnő saját maga nem írt dalokat. A film röviden felveti azt is, hogy Whitney, aki a feketék zenéjéből, a gospel világából indult, ám a zenei zsánerek közti határokat gyorsan maga mögött hagyta, sokak számára ezért nem volt „elég fekete,” és hogy ez a vélemény karrierje kezdetén mennyire fájdalmasan érintette.

Szintén fontos szerepet kap a filmben Robyn Crawford (Nafessa Williams), a szintén fekete lány, akivel Whitney még énekesnői karrierje előtt jött össze, és aki kreatív menedzserként kísérte turnéira a későbbiekben – Robyn az, aki a film szerint inspirálta Whitney-t az I Will Always Love You című slágerhez. Robynnal való kapcsolata lassan kihunyt, de Robyn még sokáig kísérte koncertjein, egy ideig még Bobby Brown-nal kötött viharos házassága alatt is (Ashton Sanders). Érdemes kiemelni, hogy Whitney drogproblémáit illetően a film nem igyekszik Bobbyra hárítani a felelősséget, sőt, végső szakításukkor Whitney azt mondja, már Bobbyval való ismeretsége előtt küszködött a drogokkal.

Bár Kasi Lemmons rendező állítása szerint teljesen szabad kezet kapott, úgy tűnik, célja elsősorban az volt, hogy egy szép emléket állítson az előadónak. Elismeri ugyan, hogy az énekesnő élete nem makulátlan, de nem hogy nem akarja háborgatni a múltat, hanem kísérletet sem tesz arra, hogy mélyebbre ásson, mint amennyit már tudunk Whitney életéről. A film nem tartja feladatának, hogy lerántsa a leplet arról, mi vezetett Whitney Houston egyre erősödő drogproblémáihoz. Márpedig a cigaretta és a drogok lassan, de biztosan tették tönkre az énekhangját. „Mintha egy Stradivariust az esőn hagynánk” – mondja a filmben Davis. Whitney 2012-ben egy szerencsétlen baleset folytán kádban fekve fulladt meg – a balesetben kokaintúladagolás is közrejátszott. A film nem boncolgatja a halál körülményeit, ráadásul említést sem tesz arról, hogy három évvel Whitney halálát követően lánya is kísértetiesen hasonló körülmények között halt meg.

Vajon Whitney egy zseni volt, akit a popszakma nem engedett, hogy kibontakoztassa teljes tehetségét? Vagy abból eredtek a problémái, hogy a környezete nyomására nem élhetett leszbikus kapcsolatban? Vagy csupán azért használt drogokat, mert túlhajtotta magát és így kapcsolt ki? A Whitney Houston: I Wanna Dance With Somebody nem kísérli meg, hogy ezt eldöntse.