Csillag Lajos: Húsvét Hongkongban VII.

Talán mondanom kellett volna előre, hogy nem kérek pisztáciát az alma és a citrom közé. És most fogalmam sincs, hogyan fogom ezt átvészelni. Az alma alul, felül a citrom, közötte a pisztácia. Ezt egy költő is írhatta volna, és ha belegondolok, hogy most még egész jó ezzel a citrommal együtt, még úgy is, hogy egy kis kakaó is belekeveredett, mert Anna elfelejtette előtte elöblíteni a kanalat. Nem hibáztatom érte. Azt hiszem, zárás előtt már amúgy sincs kedve szórakozni ilyesmivel, és ha belegondolok, hogy kávét is ittam volna, Anna helyben kinyírna. Tíz perce mosta el a kávégépet. Szerintem ez sokkal stresszesebb, mint hátul a műhelyben lekvározni a linzert. Szóval magára vessen, ő akart elöl, a pultnál állni.

Anna beindítja a keverőgépet, hogy átmossa a szerkezetet, forró szavós vizet löttyint bele, én pedig esküszöm, hogy megcsap az állott tej szaga. Ezt utáltam az egészben magam is. A gumigyűrűk közül szinte képtelenség kimosni a beszáradt tejet.

– Utána egy kávé? – kérdezem halkan, Anna szeme pedig csakugyan villámokat szór, ahogy hátrapillant. – Máshol – vágom rá azonnal.

De végül is miért ne ihatnánk kávét, azt hiszem, mégiscsak képtelen vagyok megbocsájtani Annának, hogy pisztáciát rakott a citrom és az alma közé, pedig biztosra veszem, hogy tudja rólam, ki nem állhatom.

Hirtelen elegem lesz a várakozásból, a pult mögé sétálok, elveszek egy szivacsot a mosogató széléről, Jart nyomok rá és a meleg vizes csap alá tartom. Párszor kicsavarom, amíg a hab kissé meg nem ritkul, aztán az előtérbe megyek és fél kézzel elkezdtem letörölgetni az asztalokat, a másikban közben tartom a citromot, a pisztáciát és az almát. Apró ostyadarabok, megpuhult csokireszelék meg persze linzer hull a földre némelyik abroszról. A legtöbb egészen tiszta, nem igazán volt ma forgalom.

Közelít a pisztácia, és ettől csak ideges leszek. Anna utánam jön a partvissal és kapkodva összehúzza a morzsákat a földön, elé tartom a kislapátot, erre ő halkan azt mondja, hogy „Köszi.”. Mondanám, hogy „Nincs mit.”, de abban a pillanatban érem el a pisztáciát. Borzongás fut át rajtam. Ráadásul a Samba di Janiero is megszólal a pult mögötti rádióból.

Elengedem a lapátot, fogom a pisztáciát, leveszem a citromról és a lapátra helyezem. Anna abbahagyja a söprést, és csak néz rám. Felém magasodik. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik így el. Aztán hirtelen az egyik asztalnak támasztja a partvis nyelét és elviharzik. Bemegy a pult mögé, és ledarál két adag kávét. Felállok és utánamegyek. Az almába még vegyül némi pisztácia, pont úgy, ahogy az előbb a citromba a kakaó. Itt viszont már végem van. A pénztárgépre helyezem a karom, az ujjaimat bedugom a gombok közé és néhányszor áthúzom közöttük. Mintha zenélni próbálnék rajta, de a mutatóujjamra valami ragadós kerül. Talán oroszkrém vagy joghurt lehetett délelőtt még. Mutatom Annának, ő pedig a háta mögé nyúl egy rongyért. A csap alá tartja azt is, majd áttörli vele a pénztár billentyűzetét, de a gombok közé már nem nyúl be.

Azt mondja, már semmi kedve felmosni, hogy fütyül rá, elege van az egészből. Közben vége a Samba de Janierónak. Nem az egésznek. Sosem játsszák le a teljes számot. Hirtelen valaki forgalmi dugóról kezd el hadarni.

– Megcsinálom – válaszolom Annának. Leengedem a szavós vizet a keverőgépekből egy kannába. Abban mártom meg a felmosót, de alig húzok néhány csíkot a padlón, Anna kihozza az előtérbe a két kávét meg egy hamutálat. Leül és rágyújt egy Petrára a „nefajčiarsky priestor” tábla alatt. Bólint, hogy üljek le én is. Kiszívom a maradék almát az ostyából és a kislapátra dobom. Anna beleszív a cigijébe, belekortyol a kávéjába, és mond  valamit az anyjáról, aki egyedül fekszik otthon.

A hét húszast már biztos nem érjük el.