Csillag Lajos: Húsvét Hongkongban IX.

Azt hiszem, tényleg mindenki csak azért van itt, hogy láthassa a féllábú énekest. Elég nagy a moraj, és egyre többen skandálják az ő nevét, pedig sehol sem látni még a féllábú énekest. Apámmal a színpad bal felénél álltunk meg egy eresz alatt, és amennyire csak lehet, a falhoz húzódunk a szakadó eső miatt. Bár az eső jó ideje elállt már, mégsem húzódtunk előrébb. Vizes kabátszegélyek simulnak az arcomhoz, nem érezni semmi mást, csak az ázott szövet illatát.
– Hol van? – nézek fel apámra. Látom az arcán az izgatottságot, valahogy most ilyennek képzelem az enyémet is. Itt van a féllábú énekes, akit korábban csak a lemezborítókon lehetett látni.
– Kicsoda? – kérdez vissza. Megmondom neki, hogy a féllábú énekest kérdezem, fent van-e már a színpadon.
– Még nincs – feleli.
Azt hiszem, beázott a cipőm, legalábbis érzem, hogy a lábam fázni kezd. Talán mégsem annyira érdekes a féllábú énekes, erre gondolok. Nem is vagyok rá annyira kíváncsi. Inkább lemezen hallgatnám, de mire szólnék apámnak, hogy inkább menjünk, a körülöttünk lévő tömeg felmorajlik. Hangos füttyentéseket és ovációt hallani, semmi mást, meg ahogy őt szólítják, aztán hallani azt is, hogy a féllábú énekes köszön, és hogy azt mondja, milyen jó köztünk lenni, erre pedig még nagyobb ováció tör ki.
Aztán elkezdődik.
Egy láthatatlan kéz nyúl be a bordáim között, mintha összeszorítaná a tüdőmet a szívemmel együtt. Nem tudom, milyen hang ez, a torkomban érzem. Nem lesz vége egyhamar, felismerem a dalt, hét perc, negyvenhárom másodperc van a borítójára írva annak a lemeznek, amin ez nekünk is megvan. Amikor pedig megszólal újra a féllábú énekes, az első három sor után megnyugszom. Hatalmas tévedésben van, úgy érzem, és amíg a féllábú énekes ekkorákat téved, addig nem lehet baj.
Eszembe jut az előző nap, amikor apámmal kimentünk az erdőszélre. Apám egy kislapátot és egy kisebb zsákot hozott, hogy földet vigyünk a cserepes növények alá. Egy nyír alatt álltunk meg, ahol lila ibolyák termettek. Apám abból is szedett egy apró csokrot, hogy azt majd anyámnak. Aztán megtöltötte a zsákot földdel és a bicikli csomagtartójára erősítette. Vissza akartam adni neki a csokrot, de ő azt felelte, hogy „Hagyjam”, én adjam oda anyámnak.
– De akkor azt fogja hinni, hogy én szedtem – feleltem. Erre apám nem mondott semmit, én pedig azon gondolkodtam, hogy akkor ezek a dolgok egy idő után így működnek. Szóval, ebben téved a féllábú énekes.
Már mindjárt vége a dalnak, apám pedig felemel, hogy a nyakába vegyen. Meglátom a féllábú énekest. Arra ugyan számítottam, hogy majd teljesen máshogy fog kinézni, de rá sem ismerek.
– Mikor megyünk? – kérdezem, de ezt már nem hallani, újra benyúlnak a bordáim közé, de ezt a számot már nem ismerem fel. Nem is igazán tud izgatni az egész. Irtó hideg van, az előttem lévő fejek között pedig egyre sűrűbben száll fel a pára.
– Mikor megyünk? – kérdezem hangosabban, de apám ezt sem hallja meg. Próbálok előredőlni a nyakában, de ezzel csak azt érem el, hogy megemeljen, és mint valami kisebb csomagot megigazítson. Ekkor veszem észre, hogy apám hajának ugyanolyan az illata, mint tegnap az erdőnek.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el így, csak azt tudom, hogy az egyik alkalommal két dal között néhányan azt skandálják a féllábú énekesnek, hogy „Öregszel, öregszel!”
Aztán véget ér.
– Meg akarod nézni őt közelebbről? – kérdezi apám és a színpad felé indul.
– Nem, nem akarom – válaszolom.
– Félsz tőle? – kérdezi.
– Nem félek – mondom. – Csak nem érdekel.
Apám nem szól egy szót sem, bár azt hiszem, ő megnézné őt. Az első dalra gondolok, meg arra, hogy soha többet nem hallgatom meg a féllábú énekest.