Csillag Lajos: Húsvét Hongkongban II.

„Nem én vagyok Superman.” 

Ez jut eszembe, ahogy először meglátom magamat. Ez már egyszer megtörtént. Négyéves lehettem, amikor anyám a fürdőszobában felemelt a tükör előtt, én pedig csalódottan néztem magam, hogy nem úgy nézek ki, mint Superman, akit Christopher Reeve játszott annak idején. Teljesen az agyamra ment az a film, azt hiszem. És erről eszembe jut, hogy azokban a napokban anyámnak varrnia kellett az egyik régi piros szoknyájából egy Superman-

jelmezt, mert nem voltam hajlandó tündérnek vagy királylánynak öltözni, ahogy a többi kislány. Ez az emlék most teljesen a semmiből jön, mégis teljes melegség árad szét bennem, hogy legalább ennyim van már, még ha az egészhez teljes csalódottság is társul pusztán azért, mert a tükörből nem Christopher Reeve néz vissza rám Supermanként, hanem egy szőke nő. Akkor, négyévesen, ahogy anyám tartott a karjában, én meg néztem magam, azt hiszem rájöttem, hogy sosem fogom annak látni magam, aminek igazán szeretném.

– Hát, ez megint csak nem jött össze – szólok hátra anyámnak. – Még mindig nem én vagyok Supeman.

– De még mindig jobban nézel ki, mint Christopher Reeve – válaszolja, és eloltja a villanyt. Az előszoba újra félhomályba borul.

Megfordulok, hogy a szemébe néz­hessek, de ebben a félhomályban anyám arca kivehetetlen, és csak elképzelni tudom, hogyan néz most ő rám. Itt áll előtte a lánya, aki olyan, mint egy felbontott és kikapart konzervdoboz, benne csak elvétve valami macskakajára emlékeztető cafatokkal, amik emlékeknek aligha nevezhetők. És most egy szó nélkül elfordul, és azt mondja, „Főzök kávét”, és elindul a konyha felé, én pedig halkan válaszolom, hogy „Jó”, és valamiért úgy érzem, hogy már azelőtt is, hogy egy üres konzervdobozzá váltam volna, se lehettek tartalmasabb beszélgetéseink.

A tűzhely előtt áll kezében a forralóval, a szájában pedig egy meggyújtatlan cigaretta. Egészen közel hajol a kék lánghoz, a haját a bal kezével hátrafogja, úgy gyújtja meg, és csak azután enged vizet a forralóba. Nem értem a sorrendet, de tetszik.

– Ezt nemrég láttam a Twin Peaksben – feleli és felteszi a vizet forrni.

– Szeretnék rágyújtani – mondom halkan, ő pedig felém nyújtja a cigarettás dobozt, de én nem merem olyan Twin Peaks-esen meggyújtani, szóval csak beletartom a cigit a lángba.

Mélyre szívom a füstöt, és amint kifújom, megszédülök kissé, mégsem érzem fojtónak. Szóval dohányzom.

– Hát, így élünk – mondja anyám, kissé keserűen és finoman körbeint a konyhában. Én pedig megfordulok és meglátom a kakukkos órát az ajtó fölött, amiről eszembe jut, hogy anyám ehhez is régen mindig felemelt.

Azt hiszem, egyelőre mégsem kérek ezekből az emlékekből többet. Használhatatlanok a jelenem számára. Legalábbis nem sokat érnek, ha az ember fél évig kómában fekszik, és csupán annyit tud önmagáról, hogy cukrász, ehhez ért, de azt már nem, hogy miért pont ehhez. Mintha csak valaki előre programozta volna ezt, felhúzta volna a rugót benne, a kulcsot pedig messzire hajította.

– Ez így nem fog menni – mondom anyámnak. – El kell mondanod, mi történt, mialatt aludtam.

Leül az asztalhoz és elmondja, hogy „Kitört a forradalom, teljesen más világ van. Megváltozott a rendszer.” Ennyit mond, én pedig nem kérdezek semmit. Minthogy arra sem emlékszem, milyen volt az előző világ, és nehéz is lenne megmondanom, miben különbözik a mostanitól. Azt hiszem, aligha lehet más, ha anyámmal még mindig egy panellakásban élünk, mint ahogy sokan mások is hozzánk hasonlóan, így anyám mondata, a „más világban élünk” , nem vált ki belőlem semmilyen érzést.

A kakukkos órára nézek, és újra megengedem magamnak, hogy emlékezzem. És én tudom, hogy az az óra már négyéves koromban se járt már. Furcsamód úgy lehetett megszólaltatni, ha az ember a mutatókat kereken tizenkét órára állította. De most a mutatók fél kettőn állnak. Megpróbálom elképzelni, hány ilyen panellakásban lehet ugyanilyen kakukkos óra a konyhaajtók fölött, és hány olyan konyha létezhet, ahol cigarettaszag terjeng. Az anyák a lányaikkal dohányoznak, kávét főznek, hallgatnak, a mutatók pedig már jó ideje nem mozdulnak.