Csak én és a The New York Times

Első éves egyetemista koromban megpróbáltam bejárni Nagymegyerről Pozsonyba busszal. Két hét után kipurcantam, és arra a megállapításra jutottam, hogy ilyen távot naponta megtenni nem nekem való.

Most, New Yorkban élve, ezt persze felül kellett vizsgálnom. Ha Brooklynból a Queensben levő iskolámba akarok eljutni, egy órát metrózom. Ha a suliból Manhattanbe megyek délután, az egy újabb óra. Onnan haza megint egy óra metrózás. A pesti metró után nagyon furcsa volt, hogy itt ilyen távok vannak, és az emberek többsége naponta több órát tölt az állomásokon és a szerelvényekben ülve, állva. Azóta is nagy érdeklődéssel figyelem, ki milyen módon próbálja hasznosítani ezeket az órákat.

A metrónak itt külön élete van. Minden nagyobb metróállomáson van újságos, aki édességeket és italokat is árusít. A csúcsforgalom idején élőzenét is szolgáltatnak, hol amatőr énekesek, hol afrikai dobosok, de akár egész jazz-zenekarok is szórakoztatják az utazóközönséget, mely megtölti kalapjaikat, vásárol CD-ikből.

A metrón utazók többsége olvas. A reggeli utazók olvasmányaiból egészen pontosan meg lehet állapítani az illető foglalkozását. A nyakkendős üzletemberek a The Wall Street Journalt vagy valamelyik másik, gazdasággal és pénzügyekkel foglalkozó lapot, lapmellékletet olvasgatják. Pontosabban, nagy figyelemmel olvassák. A két bulvárlap (a republikánus The New York Post, és a demokrata The Daily News) olvasói valami kevésbé intellektuális munkát végeznek. Az entellektüelek könyveket és irodalmi folyóiratokat olvasnak. Az újságolvasóknak van nehezebb dolguk, mert a komoly napilapok nemcsak, hogy rendkívül nagy méretűek (mint valamikor a Pravda nálunk), de rengeteg melléklettel is jelennek meg naponta, például a The New York Times legnagyobb, vasárnapi kiadása több mint két kiló (a hétköznapi kb. a fele), és még a kanapén is elég nehéz vele manipulálni, nemhogy a metrón. Az emberek a felesleges lapmellékleteket és a már elolvasott újságokat otthagyják az üléseken vagy a szemetesek tetején, hogy mások is elolvashassák őket. Remekül működik az újrafelhasználásnak ez a módja is.

A könyvek olvasóit is több kategóriába lehet osztani. Azok, akik könyvtári könyveket bújnak, már tudják, hogy napi 2-3 óra alatt rengeteg könyvet lehet elolvasni, és nem kell mindegyiket megvenni. A könyvtári könyveket onnan lehet megismerni, hogy a lapok oldalt le vannak pecsételve. A pecsétről azt is meg lehet állapítani, melyik városrészben lakik az illető. A gazdagabb és sznob olvasók keménykötésű újdonságokat olvasnak. A könyvekkel nincs sok gond, ami a teret illeti, ülve és állva is könnyen elférnek. Van, hogy a szomszéd széken ülő, vagy felettünk álló utas bele-belekukkant a könyvbe. Ez persze az újságok esetében is megtörténik, akkor viszont ritkán fordul elő, hogy beszélgetni is akar az illető az olvasmányról. Ezért néhányan becsomagolják könyveiket. Nagyon kellemesen lepődtem meg azon, hogy a New York-i férfiak nem csak a sportoldalakat olvassák, hanem könyveket és komoly folyóiratokat is! Egyszer egy fiatalemberrel beszélgetést is kezdeményeztem, aki egy Gaddis-könyv olvasása közben sóhajtozott nagyokat mellettem. Kötelező olvasmány volt.

A diákok tanulnak és a nagyon elfoglaltak kimutatásokat és más jegyzeteket készítenek, ha van elég helyük. Többször láttam kötögető és horgolgató lányokat, asszonyokat, az anyukák gyermekeikkel játszanak, mesekönyveket is olvasnak a metrón. A tanárok dolgozatokat javítanak.

A zenehallgatás a következő gyakori elfoglaltság, sokszor mással kombinálva. Emellett persze enni és inni is kell az embernek. Valamint mobiltelefonálni azonnal, ahogy a szerelvény a föld felszíne fölött halad. Gyakran utaznak az emberekkel kutyusok és biciklik is.

Nemcsak a zenészeknek, hanem a mindenféle – főként kínai – árusoknak is munkahelye a metró. Árulnak elemet, játékokat, tollakat és egyéb apróságot. Egyszer egy képregényíróval is találkoztam, aki így próbálta eladni sokszorosított könyveit. Zenészek néha a kocsikat is járják, főleg gitárral, vagy csak a cappella énekelnek. Ezek közül a legszellemesebb egy spanyolajkú gitáros volt, aki rongyokból lovat varrt, magára erősítette, és valami lovakat is emlegető dalt adott elő, lovát billegetve, nagy sikerrel.

Ha a csúcsforgalomban egy kocsiban nagyon kevés ember tartózkodik, az két dolgot jelenthet. Vagy nem működik a légkondi, vagy egy hajléktalan alszik odabent. Senki sem bántja a hajléktalanokat, én mindennap találkozom legalább eggyel, aki kéreget a metrókocsikon. Jelenlétük nem zavaró, illedelmesek, általában van egy kis mondókájuk, amellyel elmagyarázzák helyzetüket, és nagyon kedvesen megkérnek mindenkit, ha tud, segítsen nekik, a többieknek pedig szép napot kívánnak. A hajléktalanokat segítő szervezetek tagjai is járják a metrót, és arra kérik az embereket, ha van egy felesleges szendvicsük vagy más enni-inni valójuk, adják nekik, és ha van valaki a vonaton, aki éhes, annak friss ételt és italt adnak. A tél kezdetekor régi télikabátokat gyűjtöttek a metróállomásokon, amelyeket azután a hajléktalanoknak ajándékoztak.

A különféle vallások térítőinek tevékenysége már sokkal zavaróbb. Egy-egy kocsiban az embereknek nincs más választásuk, mint hogy végighallgassák a Bibliáról szóló fejtegetéseket, amelyek rövid időn belül nagy fenyegetőzésbe torkollanak. Az emberek ilyenkor összenéznek, felhangosítják a zenét a fülhallgatójukban, elfordítják a fejüket.

Külön élmény volt számomra megismerni a kalauzokat. Mivel New Yorkban a metróhálózat nagyságára való tekintettel állandóan változik valami, nem szalagról szól az előre felmondott szöveg az állomásokon, hanem élőben mondják be a kalauzok, melyik állomáson vagyunk, melyik következik, és ott milyen metróvonalakra lehet átszállni. Egy-egy metrószerelvény a mi viszonylatainkhoz képest rendkívül hosszúnak tűnik (hosszabb, mint a Győr és Budapest között járó intercity vonatok), ezért több kalauz található egy-egy vonalon. Itt-ott ki lehet fogni önmutogató kalauzt is, aki mikrofonnal a kezében szórakoztatja az utasokat: bemondja a pontos időt, az időjárás-előrejelzést, és jó tanácsokat osztogat: „Ma mosolyogjon rá minden olyan emberre, aki szomorúnak látszik”. Érdekes, hogy sokak állítása szerint az ilyen olcsó autoszuggesztiós trükkök igen jól működnek! Kedvencem volt egy mély, búgó hangú nő, aki reggelenként volt jelen az én vonalamon. Már a hangja is nyugtatóan hatott az emberre, és minden hivatalos bejelentkezéshez hozzátett egy-két jókívánságot, apró bölcsességet.

Sokan persze nem a metrón töltenek el órákat utazással, hanem azokon a vonatokon, amelyek óránként jönnek a külvárosokból Manhattan két nagy pályaudvarára. Az ilyen vonatozgatást én is kipróbáltam egyszer egy hét erejéig, beszélgettem is egy üzletemberrel, aki naponta 2 órát vonatozott már évek óta. Meg is kérdeztem tőle, nem fárasztó-e, megéri-e ez neki, nem akart-e lakhelyéhez közeli munkát keresni inkább? Felcsillanó szemmel nézett rám, és azt mondta: „Tudja, ezen a tiszta, nyáron hűtött, télen fűtött vonaton mindig van ülőhelyem, nem kell foglalkoznom semmivel, csak amivel én akarok. Van két órám mindennap, hogy gondolkodjak, szundikáljak, vagy olvassam a The New York Timest. Nagyon szomorú lennék, ha ezt fel kellene adnom.”

A szerző New York-i munkatársunk