Carson Coma, a remény zenekara

A Carson Coma júniusban dugig megtöltötte a Budapest Parkot, pedig csak 2018-ban alakultak. A Covid után – illetve két hullám között – fellélegző nyári fesztiválok mind őket akarják, például fellépnek a Sziget nagyszínpadán, amire idén összesen négy magyar produkció kap lehetőséget. Úgyhogy még egyszer szívből gratulálok a gombaszögi szervezőknek napjaink legmenőbb magyar csapatának megkaparintásához.

Elnézést a nyílt színi lelkesedésért, de higgyék el, jó okom van rá. Az elmúlt két és fél évben ugyanis sokat lendítettek rajtam közérzetileg ezek a srácok. Olyan boldoggá tettek, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt az Ivan & the Parazol, a Middlemist Red vagy a Fran Palermo. Pedig nem is igazán vagyok képben a magyar könnyűzenei szcénát illetően, egyszerűen azért, mert szerintem egy ideje mindenki valamelyik külföldi sztárra igyekszik hasonlítani, mindenki lenyúlja a legtrendibb stílusokat, vagy ott ragadt a nyolcvanas-kilencvenes években, vagy népzenét kever popzenével pocsékul, szóval ki kíváncsi ilyesmire? A hiphop műfaj lassan önmaga paródiája lesz tájainkon, a kemény rock az utolsókat rúgja, az úgynevezett alternatív zenébe pedig ma már annyi mindent beletuszkolnak, hogy inkább hagyjuk az egészet.

Szóval valami eredetit és bátrat vártam már régóta, aztán paradox módon úgy kaptam meg, hogy abban benne volt az elmúlt ötven-hatvan év könnyűzenéjének esszenciája – a Beatlestől a diszkón és új hullámon át egészen az Arctic Monkeysig. Komoly teret kap a szintetizátor, a gitárok hol vartyognak, hol kásás függönyt képeznek, máskor funkhangulat keletkezik. Minden stílusból kicsippentették a legmaradandóbb, legprogresszívabb elemeket, hogy aztán kezelésbe vegyék, összeillesszék őket, és a végeredménytől leessen az ember álla.

A zenekar történetét – bár elég rövid történetről van szó – megtalálják a neten, ezzel most nem foglalnám a helyet. Legyen elég annyi, hogy egy gimis csapatból lettek országos tényezők, bármiféle állami dotáció vagy kiemelt sajtójelenlét nélkül. A rajongók egy része nem tudja mihez kötni azt, amit csinálnak – ők rácsodálkoznak a zenei kavalkádra, és esetleg utólag keresgélnek a poptörténetben. A többiek pedig úgy nyaldossák a szájuk szélét, mintha jól ismert, de rég nem kóstolt minőségi alapanyagokból főztek volna nekik egy menüt. Olyan összetevők is felbukkannak, amelyekről elfeledkeztünk már – kiradírozta a fülünkből a minden elárasztó r’n’b, trap és EDM, hogy csak a három legzavaróbb, leginkább túltengő stílust említsem.

Ennél a csapatnál (Bóna Zsombor, Fekete Giorgio, Gaál Péter, Héra Barnabás, Jónás Attila és Kun Bálint) nemcsak a zene sugall egyszerre ismerős és új életérzést, hanem a szövegek is, amelyek szinte mindig történetet mesélnek. Lehet azonosulni a narrátorral, rá lehet döbbenni, hogy a mi problémáinkat fogalmazza meg, hogy helyettünk mond ki dolgokat. Ráadásul az egészet egyfajta finom iróniával emelik el a földtől, hogy ne legyen szívfacsaróan hót reál, hanem maradjon egy keskeny menekülési útvonalunk, ha úgy gondoljuk, hogy nem gondolunk bele, nem akarunk szorongani. Dalszövegekről írni elég nehéz, úgyhogy inkább idézném az album nyitószámának (Bőrönd) első sorait. „Hogyha dohányoznék, most biztos jól rágyújtanék, de hát nem dohányzom, máshogy ejtek sebeket a testemen. Ha lenne istenem, neki mindent jól meggyónhatnék, de hát Isten híján magamnak gyónok, ha vétkeztem. /…/ Mindegyikünknek van bőröndje, ha felcímkézed, egy kicsit könnyebb. Nyisd ki tágra, nyúlj le mélyre, benned rohad, vedd már észre”.

Vagy itt egy másik gyöngyszem: „Ne vegyél gitárt a diákhitelből, inkább lakásban gondolkodj!, A Gellért térnél, kevéske pénzért a műszaki egyetem mindenhogy bebiztosítja a kockázatmentes életet, Zéró-kólát, fűnyírást és gluténmentes éveket.”

Az újabb szellemes, profin kivitelezett videóklipek (Osztálytalálkozó, Kék Hullám Kemping, Pók), a ruhák, az imidzs, szóval az egész körítés retró fílinget gerjeszt, folytatva az eddigi irányvonalat – talán nem is kell magyarázni, mitől egzotikus ez a mai fiataloknak. Mindezt őszinte lelkesedéssel sikerült tálalniuk, egy pillanatra sincs olyan érzésünk, hogy meglovagolnának bármilyen trendet. Sőt, inkább olyan érzésünk, van hogy ezek hatan szembe mennek a trendekkel – a zenét és a szövegeket illetően egyaránt. Hogy nem érdekli őket, fog-e tetszeni valakinek is, amit művelnek. Igazi punkos hozzáállást tanúsítanak tehát, ráadásul a punk-rock nagyobb nyomatékkal jelent meg ezen az albumon, mint az előző kettőn. Szinte lubickolnak az ötletekben. Naná, hiszen gyakorlatilag kifogyhatatlan az archívum, amelyből meríthetnek – mondhatnánk, ha az egész nem lenne ennyire jópofa, szellemes és teljesen egyedi. Az egyediséget pedig úgy érik el, hogy kreatív módon újragondolják a retró elemeket.

Nem tudjuk, hogy a digitális vagy az analóg hozzáállás a szimpatikusabb számukra, de talán nem is kell mindenképp választaniuk. Mert megfér egymás mellett a nosztalgia és az úttörő ambíciók. A kettő nem csap össze, nem okoz kakofóniát, hanem kiegészítik egymást. Az album fent van a YouTube-on is, ahol néhány dal már elérte a másfél milliós letöltésszámot.

Carson Coma: Digitális/Analóg, 2022, Gold Record