Busted: Busted

Bizonyára már a cédéborító láttán kinyílt a bicska az őspunkok zsebében! Akiknek a Sex Pistols mind a mai napig szent és sérthetetlen! Emlékszem, az együttes fanatikus rajongóinak körében micsoda ellenszenvet váltott ki a Green Day felbukkanása a kilencvenes évek elején. Főleg azért, mert a tagjai magukat punkoknak nevezték. A Sex Pistols hívei melegebb éghajlatra küldték Billie Joe Armstrongot társaival együtt, és felemelték a szavukat az újpunknak titulált stílus ellen is, mondván: ennek vajmi kevés köze van a punkzenéhez.

Nem volt igazuk. A stílus, ami – ha bevalljuk, ha nem – a punkzenéből indult, az inspirálja, létezik és hódít! Mert minden kor fiataljai lázadnak, és ez a zene a célnak tökéletesen megfelel. Szerintem viszont nem igazán helytálló, ha a Sex Pistols a mérce. Más kor, más problémák, a hetvenes évek tinédzserei másért és másképp lázadtak. Inkább ne is vonjunk párhuzamot az együttes és az új arcok között!

Most újabb gyerkőcök léptek színre, angolok, a legöregebbik is alig múlt el húsz. A Green Day és legutóbb a Blink 182 sikeréből kifolyólag várható volt, hogy a britek is ráharapnak a stílusra, amelyet kizárólag új arcok, új fiatalok tudnak sikeresen képviselni. Csak egy lemez erejéig működik a dolog, amit bizonyít a fent említett két banda esete is. Bemutatkozó lemezük nagy sikere után kifulladtak, kiöregedtek a lázadós korszakukból, csak ismétlik önmagukat, szörnyű, ahogy szenvednek. De mégsem a csapatokban keresendő ennek oka, hanem a zenei irányzatban, ugyanis nehéz az előrelépés, nem lehet éveken keresztül hitelesen lázadni. Az már egy másik dolog, hogy az együtteseknek ezt fel kellene ismerniük. De nincs gond, új arcokkal megoldható, és a zene ismét eladható.

A Busted esetében a forgatókönyv ugyanaz, mint az említett csapatoknál. Most is hárman mutatják meg a punk szebbik, nyugisabb, egyszóval a mai oldalát. Charlie, Mattie és James. Londonból származnak, és ugyanúgy, mint az elődök, görbe tükröt állítanak a társadalom, meg kicsit maguk elé is. A Busted esetében is a lázadásról, a szabadságról és a hatalomról szóló szövegeken van a hangsúly. A recept ilyen egyszerű, a siker meg garantált.

A csapat első kislemeze a What I Go To School For megjárta a szigetország összes listájának élvonalát, akárcsak a következő dal, a Year 3000, amely kicsit poposabbra sikeredett az elődjénél, a szövegét James kedvenc filmje, a Vissza a jövőbe ihlette.

Az „elnyomott” angol tinik végre megtalálták, amit kerestek. Megmondom őszintén: engem nem zavar a Busted megjelenése, mert valamikor én is voltam lázadó pubertás. Az sem bosszant, hogy semmi egyedit nem hozott. Nem ez az első eset. Az albumát mégsem fogom rongyosra hallgatni, talán mert huszonkilenc évvel a hátam mögött, már lenyugodtam. Bár, hozzáteszem, korántsem biztos, hogy tizenévesen Bustedot hallgattam volna...

Végezetül álljon itt néhány érdekesség a srácokról. Hogy a leírtakból mennyi igaz, a fene tudja! Manapság, amikor minden együttest producerek terveznek, tényleg nem lehet tudni. Charlie azt élvezi a népszerűségben, hogy ingyen kap ruhát, és legszívesebben Kelly Osbourne-nal találkozna. Na eme kijelentés tükrében már megvan róla a véleményem. Hogy milyen? Elég előkeresni az egyik márciusi ZeneZónát, amelyben a popzene legújabb szégyenfoltjának tituláltam az „énekesnőt”... James imádja Michael Jackson tánclépéseit utánozni, és a legjobban a fogaival elégedett, mert szépek és egészségesek. Hö-hö... Mattie egyik kívánsága: ha film készülne az életéről (nem szerény a fickó), akkor az ő szerepét Jude Law játssza. Kedvenc kajája pedig a sajtos chips, amit bármikor, bármilyen helyzetben szívesen ropogtat, akár még ebéd helyett is. Azután majd jól elhízik, s akkor lesz belőle kövér punk! Igaz, arról már nem fogunk értesülni, mert tuti, hogy a Busted is csak egy lemez erejéig eladható. Ebben a csapatban, és főleg az általa képviselt stílusban egyszerűen nincs több! (Puha József)