Bűnök, titkok, csalódások

A kivétel: Eva Neymann negyvenegy éves, Berlinben diplomázott ukrán rendezőnő harmadik játékfilmje, a Solom Alejchem novellái alapján forgatott Énekek éneke. A 20. század elején, egy főleg zsidók által lakott kisvárosban egymásba szeret két gyerek, s amikor a fiú már orvosnak tanul a távoli nagyvárosban, a csendben várakozó lány szívét elrabolja valaki. Ennyi a történet, egyetlen dekával sem több, de amit hetvenöt percben látunk a vásznon, az színtiszta poézis egy rég letűnt világ csodálatos képeivel, szokásaival, tárgyaival, lassan feledésbe merülő arcaival. Kevés szöveggel sokat elmondani, sokat mutatni, a néző szívét erősen belakni csak nagyfokú érzékenységgel, finom tehetséggel és remek operatőri munkával (a litván Rimvydas Leipus) lehet. Eva Neymann filmjében minden adott ahhoz, hogy e megejtő történet s annak lenyűgöző képi világa mélyre ássa magát a néző emlékezetében.

Dietrich Brüggemann, aki Keresztút című filmjének forgatókönyvéért tavaly Ezüstmedvét kapott a berlini seregszemlén, Karlovy Varyban most a náci hipszterek és bőrfejű radikálisok világába vezeti el nézőit. Maró szatírával átitatott kommentárjával napjaink német társadalmáról igyekszik árnyalt képet festeni, ám a végén ő maga is beleveszik a sűrűbe. Heil című filmje így aztán csak egy óriási felkiáltójel marad, a tények konstatálásánál tovább azonban nem jut vele.

Egy másokért élő, önfeláldozó, betegeit saját környezetükben ápoló, gyógyító nővér hétköznapjaiba kalauzolja nézőit Slávek Horák elsőfilmes cseh rendező Házi gondozó című munkájával. A negyvenöt év körüli, lányát férjhez adni készülő asszony majdnem kiegyensúlyozott házasságban él kicsit magának való és magára is maradt férjével, aki minden napját egy stampedli pálinkával kezdi, majd estig fúr-farag, ezermesterkedik, míg felesége a környék falvait járva ellátja betegeit. Egy nap azonban kiderül: az asszonyka sem egészséges. Orvosa röpke fél évet jósol neki az életből. Sem a férjének, sem a lányának nem vallja be a kegyetlen diagnózist, de megtesz mindent, hogy kilábaljon a kórból. Az elmondottak ellenére tele a film humorral és iróniával, valósággal süt az életöröm belőle, még a legdrámaibb helyzetekbe is beszökik a derű, sőt az egykor legendás cseh filmiskola diszkrét bája is. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a remek színészi alakításokat (Alena Mihulová, Bolek Polívka, Tatiana Vilhelmová, Zuzana Kronerová) felvonultató film hibátlan legyen, pár elnagyolt vígjátéki elem azonban megakadályozza ebben.

Lluís Minarro spanyol filmes a Hat közeli találkozás szekcióban egy legendás alkotást hozott vissza a múltból. Orson Welles 1958-as fekete-fehér opusát, A gonosz érintését. Mestermű a javából: a film noir egyik legjelentősebb darabja, amely a bűn természetrajzát világítja meg egy tisztességtelen rendőrfőnök alakjában. A Mexikó és az Egyesült Államok határán játszódó film a korrupció és az erkölcsi megalkuvás drámája Charlton Heston és Janet Leigh főszereplésével. „Száz éve született Orson Welles, de nem pusztán ezért ajánlottam a filmet a fesztivál programjába – mondta a vetítés előtt Minarro, aki először dokumentaristaként, majd első játékfilmjével, tavaly pedig zsűrielnökként vendégeskedett Karlovy Varyban. – Tizenhét évesen láttam először A gonosz érintését, s azóta úgy érzem: ez a film az egész pályafutásomra kihatott. Welles utolsó hollywoodi alkotása ez, s a hagyatékában nemrég megtalált, 58 oldalas leírás szerint hatalmas harcot kellett vívnia azért, hogy a vágás az ő elképzelései alapján valósuljon meg. Az első változatba nem volt beleszólása. Jóval később tudta csak elérni, hogy a filmje olyan verzióban kerüljön a nézők elé, ahogy ő azt a forgatókönyv megírásakor elképzelte. Mivel diktatúrában nőttem fel, sokáig azt hittem, minden úgy van, ahogy azt fentről adagolják. Welles filmje mutatta meg, hogy az igazság máshol van, ilyen értelemben tehát az ártatlanságom elveszítését is ennek a mesterműnek köszönhetem.”